Émile Borel

Émile Borel, teljes nevén Félix-Édouard-Justin-Émile, (született 1871. január 7-én, Saint-Affrique, Franciaország – meghalt 1956. február 3-án, Párizs), francia matematikus, aki megalkotta a ponthalmazok mértékének első hatékony elméletét, és akinek René-Louis Baire és Henri Lebesgue francia matematikusokkal közösen köszönhetjük a valós változó függvények modern elméletének elindítását.

A protestáns lelkész fiaként Borel már fiatalon megmutatta matematikai tehetségét. Miután 1889-ben első helyezést ért el a párizsi École Normale Supérieure és az École Polytechnique felvételi vizsgáin, úgy döntött, hogy az előbbi a legjobb út a tudományos karrier felé. Évfolyamelsőként végzett 1893-ban, majd a lille-i egyetemen tanított, ahol a következő három évben megírta szakdolgozatát és 22 dolgozatot, mielőtt az École Normale Supérieure tanszékére került.

Borel felfedezte a Picard-tétel elemi bizonyítását (lásd Charles-Émile Picard). Ez a szenzációs teljesítmény megalapozta az egész függvények és értékük eloszlásának elméletének megfogalmazását, amely téma a következő 30 évben uralta a komplex függvények elméletét.

Borel nem Borel volt ugyan az első, aki definiálta a v-sorozat (olyan számsorozat, amely nem közelít egy bizonyos számhoz; lásd végtelen sorozat) hagyományos összegét, de ő volt az első, aki elképzelte és kidolgozta az ilyen sorozatok szisztematikus elméletét (1899). 1909-ben kinevezték a Sorbonne-on számára létrehozott függvényelméleti tanszékre. Elkészített egy sorozatot a játékelméletről (1921-27), és elsőként definiálta a stratégiai játékokat.

Borel az I. világháború alatt a hadügyminisztériumban, a francia képviselőházban (1924-36) és haditengerészeti miniszterként (1925-40) is szolgált. Miután a második világháború alatt a Vichy-rezsim letartóztatta és rövid időre bebörtönözte, visszatért szülőfalujába, és az ellenállásban dolgozott. E munkájáért a Croix de Guerre (1918) mellett megkapta az Ellenállási Érdemérmet (1945), majd később a Becsületlégió Nagykeresztjét (1950). A Nemzeti Tudományos Kutatóközpont első aranyérmével is kitüntették (1955).