Én nem voltam BTS rajongó. Aztán mégis az lettem.

Minél jobban belemerültem, annál kevésbé érdekelt. Néztem, ahogy a BTS előadta a 2018-as “Idol” című himnuszát a The Tonight Show-ban, és csodálkoztam, hogy a tüdejük nem robbant fel a megerőltetéstől. Megnéztem a 2016-os “Blood, Sweat, and Tears” című slágerükhöz készült pazar rövidfilmet, és nem tudtam eldönteni, hogy a koreográfia vagy a nagyszabású történetmesélés nyűgözött le jobban. A “Spring Day” klipje pedig elvarázsolt az álomszerű operatőri munkával és az Ursula K. Le Guinre és Bong Joon-ho Snowpiercer című filmjére való utalásokkal. Amikor megtudtam, hogy a videót gyakran a 2014-es Sewol kompkatasztrófa iskoláskorú áldozatai előtti tisztelgésként értelmezik, újra lejátszottam és elsírtam magam.

A BTS-t semmiképpen sem szánták ilyen magasságokra, hiszen 2013-ban egy apró céggel debütált egy három óriás lemezkiadó által uralt iparágban. A kritikusok legalább 2017 óta próbálnak egységes elméletet megfogalmazni, hogy megmagyarázzák a BTS sikerét különösen a mainstream amerikai zenei színtéren, amely háttérbe szorította a többi K-pop crossover-t. Az írók változatlanul rámutatnak arra, hogy a csoport korán átvette és ügyesen használta a közösségi médiát a rajongókkal való kapcsolattartásra, akik viszont segítettek a BTS-nek rekordot rekord után rekordot dönteni. A kritikusok megemlítik a BTS szociálisan tudatos szövegeit, az olyan tabukkal kapcsolatos nyitottságukat, mint a mentális egészség, a fiatalabb generációk küzdelmei iránti empátiájukat és az önszeretet hangsúlyos üzenetét.

A népszerűségük növekedését természetesen megnehezíti az amerikai slágerlistákat uraló nem amerikai együttesek politikája. Kim Youngdae dél-koreai zenekritikus elmondta, hogy amikor 2014-ben Los Angelesben részt vett a BTS első amerikai fellépésén, a pár száz fős tömeg hatalmasnak tűnt számára. 2017-ben részt vett a Billboard Music Awards-on, ahol a BTS sokkolta a nézőket azzal, hogy elnyerte a Top Social Artist díjat, és megszakította Justin Bieber hatéves sorozatát. A ceremónia után a közönségben ülő zavart amerikai újságírók megkérték Kimet, hogy magyarázza el, kik ezek a srácok. Előre láthatóan a győzelem rasszista visszahatásokat is kiváltott az interneten az “ázsiai One Directiont” gúnyoló emberek részéről.”

Az ilyen reakciók abból a kulturális tendenciából erednek, hogy az ázsiai zenei előadókat – és általában az angolul nem beszélő művészeket – alacsonyabb rendűnek tekintik, mondta Kim, aki nemrég könyvet adott ki a BTS-ről. “Az amerikai mainstream zeneipar nagyon ódzkodik attól, hogy az ázsiai művészeket “popsztároknak” nevezze. Nem bánják, ha szubkultúraként vagy ázsiai-amerikai mozgalomként jellemzik őket” – mondta Kim. “De a szórakoztatóiparnak mindig el kell ismernie a legmenőbb vagy legnagyobb dolgot, akár tetszik nekik, akár nem.” Kim szerint éppen ez az intézményi konzervativizmus volt az, aminek leküzdésére az ARMY-ok hatalmas létszáma fel volt szerelve: Azzal, hogy a BTS-re szavaztak a Top Social Artist (ezt a díjat a csoport három egymást követő évben nyerte el), megvásárolták a zenéjüket és streamelték a videóikat, a rajongók rákényszerítették az ipart, hogy figyeljen rájuk.

Szünet a könyv promóciójában: Tegnap este megnéztem a BTS-t édesanyámmal, aki hatalmas rajongó. Szuper ideges volt, hogy ő a legidősebb ember ott, de megnyugodott, amikor megláttunk a sorban egy koreai nagypapát teljes fehér hajjal.

– Maurene Goo (@maurenegoo) May 6, 2019

Ezzel a figyelemmel együtt jött egy ellenállás, ami nem annyira a BTS tehetségén vagy zenéjén, hanem a K-pop bálványként való identitásukon alapul. Egyesek számára a csapat koreai mivolta elég ok arra, hogy elutasítsák őket, ahogyan a Teen Vogue egyik cikke is érvelt, miután egy ausztrál tévécsatorna idegengyűlölő szegmenst vetített a csapatról. (Az egyes tagokat rendszeresen érik rasszista online támadások is.) Gyakori, hogy a kritikusok fiatalságuk vagy fiúzenekari státuszuk miatt tesznek gúnyos megjegyzéseket a BTS-re. Egy nemrégiben megjelent New York Times-sztori szerzője azt mondta, hogy “el akarta fojtani a száját”, miután megtudta, hogy egyesek Madonnát és “egy húszévesekből álló K-pop bandát” egyaránt “legendásnak” tartanak.”