És egyszerre tudtam, hogy nem vagyok nagyszerű.

Eljön az idő, amikor a saját jóindulatod édessége füst a tüdődben; súly, hegy nyomja az arcodat. Az én időm egy mentális egészségügyi válság hátán jött el – egy olyan összeomlás, amitől a bensőm úgy érezte magát, mint a törmelék.

Újonc vagyok az önmegbocsátás szférájában. Amatőrségem már régen átment a jóság iránti szilárd elkötelezettségembe. Kétszeresen is rossz orvos vagyok, ahogy az orvosok szoktak lenni; titokban megpróbáltam minden rossz csontot kivágni a testemből. Mi tart fenn engem, kérdezi? A jóindulataim visszahatása. És most ez, ez a régóta esedékes felismerés, hogy mit jelent az, hogy embernek nevezhetem magam. (Hála Istennek).

***

A levél címe a kedvenc sorom Bon Iver Holocene című dalából, egy olyan sor, aminek a megszállottja vagyok, és aminek a megszállottja vagyok. Azt az áradó, lélegzetelállító ürességet érzem benne, amit a Nilgirisben a csillagok bámulása keltett bennem tinédzserkoromban. A “jelentőség és a jelentéktelenség” (ahogy maga Justin Vernon mondja) és az általa biztosított szabadság szembeállítását. A személyiségem jelentőségének és jelentéktelenségének egyidejű összeegyeztetése, és ebben az összeegyeztetésben a tér, hogy 100%-ban hétköznapi és emberi legyek.”

“Elbasztad, barátom, a fején van, az utcára csapódott.”

Elfutottam a “rosszaság” elől. Nem maguktól a hibáktól, hanem attól, hogy én voltam az, aki ezeket a hibákat elkövette, nem magától a fájdalomtól, hanem attól, hogy én voltam az, aki fájdalmat okozott. Még most is, a megvilágosodásom kényelmében sütkérezve, nehéz beismerni azt az oldalamat – személyemnek ezt az aspektusát -, hogy én vagyok e hibák elkövetője, anélkül, hogy engednék annak a késztetésnek, hogy ezt szembeállítsam a megfelelő jóságokkal. Elkötelezett időt töltöttem ezzel a most már nagyon furcsának tűnő törekvéssel, hogy kizárólag jó ember legyek. Most 25 éves vagyok, és szembesülök saját hétköznapi hibáim és hibáim aránytalan csúfságával. Gondolom, ha bármit bezársz egy sötét szobába, az előbb-utóbb savanyúvá vagy szörnyűvé válik, vagy mindkettő. És amikor szembesültem vele, sokáig képtelen voltam megbékélni a saját rosszaságommal anélkül, hogy ne tagadtam volna meg azt olyan undorral és hitetlenkedéssel, mint valaki, akinek egyik napról a másikra egy szörnyű idegen harmadik karja nőtt.

***

A reményre mint cselekvési térre gondolva, manapság keményen és gyakran tűnődöm azon, hogy hol vagyok, ki akarok lenni. Azt hiszem, az élet néhány pillanatát olyan üresnek érzem – olyan erősnek, termékenynek. És ezekben a terekben, amikor nem katasztrofizálok, egyszerűen csak csodálkozom. Hogy őszinte legyek, nem hiszem, hogy valaha is képes lettem volna befogadni, hogy mennyire teljesen ember vagyok. Azt hiszem, az emberség (IGEN- EMBERSÉG) megteremtése a semmiből egy művészi gyakorlat, amely azzal kezdődik, hogy elismerjük a faliszőnyeget, meglátjuk a színskálát, és megértjük az igazságot, hogy a színek átjárják egymást; hogy nem minden hibát lehet könnyen fehér festékkel kitörölni a vászonról. Gondolom, bizonyos alázatot és bátorságot is igényel, hogy a saját rikító csúfságodra nézz a tükörben anélkül, hogy meghátrálnál; hogy az elfordulás késztetése ellenében elindulj feléje.

Ez a megbékélés az önbecsülés koncepcionális felfedezése volt számomra, amiről most már tudom, hogy nem csak valami fantasztikus képesség a határaink érvényesítésére. Ahogy Joan Didion írja az önbecsülésről szóló esszéjében:

Önbecsülés nélkül élni annyi, mint egy-egy éjszaka, a meleg tej, a fenobarbitál és a takarón lévő alvó kéz hatósugarán túl, ébren feküdni, és számon tartani az elkövetett és elmulasztott bűnöket, az elárult bizalmakat, a finoman megszegett ígéreteket, a lustaság, gyávaság vagy gondatlanság miatt visszavonhatatlanul elherdált ajándékokat. Bármilyen sokáig halogatjuk is, végül egyedül fekszünk le abba a hírhedten kényelmetlen ágyba, amelyet mi magunk csináltunk. Hogy alszunk-e benne vagy sem, természetesen attól függ, hogy tiszteljük-e magunkat.”

***

Eszembe jut egy vers, amit 2018 júniusában írtam; szeretném megosztani veletek. Ha nem tudnám jobban, előrelátó személyes alkotásnak nevezném. De jobban tudom; ez a konfliktus nem új keletű, a közelmúlt küzdelmei csak megújították a harcot. (A bekezdések megszakításait ferdehúzással jelöltem).

Ma reggel figyelmem

a madáretetőre fordítottam a verebek

(nem galambok), a szélcsengőre

az új (gyerekszoba) ablakom előtt

amelynek szúnyoghálója

poros a pelyvától./

Ez

talán

a szeretetem hirdetése

az Univerzumnak, vagy

a hiányzó

kedvességem visszaszerzése,

azt hiszem-

az éhség őszintesége,

és hogy milyen étel csillapítja azt./

gyakran meg lehet bízni

hogy jobb ember legyek,

mint

már a madáretetőt mosom

puszta kézzel

kimerülő szappannal és forró vízzel meg minden,

kikaparom a szart a zöld műanyagról

egy műanyag kefével,

úgy érzem

anyai és bőséges az őszinte erőfeszítésem.

A narancssárga, ürüléket tartalmazó víztartály

sötétsárgára, és zöldre sűrűsödött-/

mint a moha a nagyanyám

házának

telepi falán:

Kozhikode: 673,

lágy, de barátságtalan-

sárga vízben úszó-

keveredik valamibe

ami nem tudja feloldani./

Sokszor eszembe jutott a saját

arroganciám, de ki

nem akar felfedezni és

felfedezni,

és felfedezni a saját jóindulatának dicsőséges következményeit

(visszahatásait)

-/

igazolt jó embernek,

igazolt kedvesnek-

igazolni engem szépnek és jónak,

jobbnak, legjobbnak.

“A legjobb ember, akit valaha ismertem”./

Megtöltöm most kang magokkal-

az etető, megmosott és megszárított és

tiszta-

teli élelemmel és megtakarítással.

Az ablak előtt tartom

prekariánsan,

ha hozzátehetem,

hogy felakasztom;

az életemet kockáztatva aprócska

verebekért

(ha hozzátehetem)./

Várva,

anyám és én,

mint tolvajok,

még mindig mint szobrok./

Egy veréb végre megjelenik,

gyanúsan, feje ketyeg,

mint egy másodperc keze,

1-2-3-4./

Lassan mozdul,

gyermekkori jelenés talán,

mohón, közelebb, a pelyva

úszik és sodródik a háló felé,

felém./

Meglátva engem, a vigyorom

finom és kecses csak

mint egy

ragadozó kérdő szája,

veszettül csapkod

szárnyaival, repül. A pelyva

vihar

ünnepélytelenül elhagy,/

hagyja a madáretető tele

kengermaggal,

üresen és remegve.

***

Majdnem sietek bevallani neked, mennyi rosszat tettem, mennyit bántottam és bántottam (valószínűleg a megbocsátás externalizálásának régi szokásában gyökerezik), hogy bocsánatot kérjek tőled. De gondolom, ezt már tudod, talán mindig is ott voltál, és nyitva tartottad előttem ezt az ajtót.”

Néha szeretnék azon siránkozni, hogy az emberi metamorfózis nem a gyönyörű szárnyak megjelenésében csúcsosodik ki, vagy a monszun idején tollbemutatóban a parapeten – valami merőben és nyilvánvalóan. A folyamat tomboló tüzet jelentett a gyomromban, és hosszú éjszakákat töltöttem azzal, hogy vajon szilárd lesz-e még a talaj, amikor felkelek az ágyból; de a végén ott van az ironikusan magasztos megvilágosodás, hogy ez az, amit embernek lenni jelent, ez a jelentéktelen jelentőség.

A metamorfózis másik oldalán én vagyok, csak ezúttal azt mondom, hogy “sajnálom”, és én azt mondom válaszul, hogy “megbocsátok”.