Ókori görög és római filozófia

Monista kozmológiák

A legalább az i. e. 4. századig visszanyúló és napjainkig tartó konszenzus szerint az első görög filozófus a milétosi Thalész volt (virágzott i. e. 6. században). Thalész idejében a filozófus (“a bölcsesség szerelmese”) szó még nem létezett. Thalészt azonban a legendás Hét Bölcs (Szophoi) közé sorolták, akiknek neve egy olyan kifejezésből ered, amely akkoriban inkább a találékonyságot és a gyakorlati bölcsességet, mint a spekulatív éleslátást jelölte. Thalész ezeket a tulajdonságokat azzal bizonyította, hogy megpróbálta pontosabb alapokra helyezni a babilóniaiaktól származó matematikai ismereteket, és azokat gyakorlati problémák megoldására – például egy hajó partról látott távolságának vagy az egyiptomi piramisok magasságának meghatározására – használta fel. Bár neki tulajdonították a napfogyatkozás megjóslását is, valószínű, hogy csupán egy napfogyatkozás természetes magyarázatát adta meg a babiloni csillagászati ismeretek alapján.

Thalészt tartják az első görög filozófusnak, mert ő volt az első, aki a világ eredetére tisztán természetes, mitológiai összetevőktől mentes magyarázatot adott. Úgy vélte, hogy minden a vízből származik – ez a magyarázat messze a szárazföld belsejében talált fosszilis tengeri állatokon alapult. Az ő (és közvetlen utódai) hajlamát a mitológiától mentes magyarázatok adására kétségtelenül az a tény ösztönözte, hogy mindannyian Kis-Ázsia partvidékén éltek, számos olyan néppel körülvéve, amelyek civilizációja sokkal fejlettebb volt, mint a görögöké, és amelyek saját mitológiai magyarázatai igen eltérőek voltak. Ezért szükségesnek tűnt, hogy újrakezdjék az alapján, amit az ember megfigyelhetett és kikövetkeztethetett azáltal, hogy a világot úgy nézte, ahogyan az mutatkozott. Ez az eljárás természetesen azt a tendenciát eredményezte, hogy meglehetősen korlátozott, bár gondosan ellenőrzött megfigyelések alapján nagy horderejű általánosítások születtek.

Thalész tanítványa és utóda, a milétoszi Anaximandrosz (i. e. 610-546) megpróbált részletesebben beszámolni a rendezett világ (a kozmosz) eredetéről és fejlődéséről. Szerinte az apeironból (“korlátlan”), valami egyszerre végtelenből és határozatlanból (megkülönböztethető tulajdonságok nélkül) fejlődött ki. Ezen az apeironon belül keletkezett valami, ami létrehozta a hideg és a meleg ellentétét. Ezek egyszerre harcolni kezdtek egymással, és létrehozták a kozmoszt. A hideg (és nedves) részben kiszáradt (szilárd földdé vált), részben megmaradt (vízként), és – a forró révén – részben elpárolgott (levegővé és köddé vált), a párolgó része pedig (tágulással) a forrót tüzes gyűrűkre osztotta fel, amelyek az egész kozmoszt körülvették. Mivel azonban ezeket a gyűrűket köd borítja, csak bizonyos lélegző lyukak maradnak, amelyek az ember számára láthatóak, és a Nap, a Hold és a csillagok formájában jelennek meg számukra. Anaximandrosz volt az első, aki felismerte, hogy a felfelé és a lefelé nem abszolút, hanem a lefelé a Föld közepe felé, a felfelé pedig a Földtől távolodva jelenti azt, hogy a Földnek nincs szüksége arra, hogy (mint Thalész hitte) bármi alátámassza. Thalész megfigyeléseiből kiindulva Anaximandrosz megpróbálta részletesebben rekonstruálni az élet fejlődését. Az élet, mivel szorosan kötődik a nedvességhez, a tengerben keletkezett. Szerinte minden szárazföldi állat a tengeri állatok leszármazottja; mivel az első emberek újszülöttként nem maradhattak volna életben szülők nélkül, Anaximandrosz úgy vélte, hogy egy másfajta állatban születtek – pontosabban egy tengeri állatban, amelyben addig nevelkedtek, amíg képesek voltak önmagukról gondoskodni. Fokozatosan azonban a nedvesség részben elpárolog, míg végül minden dolog visszatér a differenciálatlan apeironba, “hogy megfizessék igazságtalanságuk büntetését” – azt, hogy egymás ellen küzdöttek.”

Anaximandrosz utódja, a milétosi Anaximenész (virágzott i. e. 545 körül) azt tanította, hogy minden dolog eredete a levegő. Álláspontját sokáig visszalépésnek tartották, mert Thalészhez hasonlóan ő is egy különleges anyagfajtát helyezett a világ kialakulásának kezdetére. Ez a kritika azonban elhibázta a lényeget. Úgy tűnik, sem Thalész, sem Anaximandrosz nem határozta meg, hogy a többi dolog milyen módon keletkezett a vízből vagy az apeironból. Anaximenész azonban kijelentette, hogy az egyéb anyagfajták a levegőből keletkeztek kondenzáció és elenyészés útján. Ily módon az, ami Thalész számára csupán kezdet volt, olyan alapelvvé vált, amely lényegében minden átalakulása során ugyanaz maradt. Így az arche kifejezés, amely eredetileg egyszerűen csak “kezdetet” jelentett, az “elv” új jelentését nyerte el, és ez a kifejezés ettől kezdve mindmáig óriási szerepet játszik a filozófiában. Egy olyan elvnek ez a fogalma, amely számos átalakuláson keresztül ugyanaz marad, továbbá annak az elképzelésnek az előfeltétele, hogy semmi sem jöhet a semmiből, és hogy az emberek által megfigyelt összes keletkezés és elmúlás nem más, mint valami olyan dolog átalakulása, amely lényegében örökké ugyanaz marad. Ily módon a fizika fejlődésének alapját képező összes megőrzési törvénynek – az anyag, az erő és az energia megőrzésének törvényei – is ez az alapja. Bár Anaximenész természetesen nem volt tisztában gondolatának minden következményével, jelentőségét aligha lehet eltúlozni.

Az első három görög filozófust gyakran nevezik “hylozoistáknak”, mert úgy tűnt, hogy egyfajta élő anyagban hisznek (lásd hylozoizmus). Ez azonban aligha megfelelő jellemzés. Inkább az jellemző rájuk, hogy nem tettek egyértelmű különbséget az anyagfajták, erők és minőségek, valamint a fizikai és érzelmi minőségek között. Ugyanazt az entitást néha “tűznek”, néha pedig “a forrónak” nevezték. A hő hol erőként, hol minőségként jelenik meg, és ismét nincs világos különbségtétel a meleg és a hideg mint fizikai minőségek, valamint a szeretet melege és a gyűlölet hidege között. E kétértelműségek felismerése fontos a görög filozófia bizonyos későbbi fejleményeinek megértéséhez.

Kolophóniai Xenophanész (i. e. 560-478 körül), a Kis-Ázsiából a dél-itáliai Eleába emigrált rapszodista és filozófiai gondolkodó volt az első, aki világosabban megfogalmazta, mi rejlik Anaximenész filozófiájában. Kritizálta az istenekről alkotott népi elképzeléseket, mondván, hogy az emberek a saját képükre teremtették az isteneket. De ami ennél is fontosabb, azt állította, hogy csak egyetlen Isten létezhet, a világegyetem ura, akinek örökkévalónak kell lennie. Mivel ő a legerősebb minden lény közül, nem jöhetett létre valami kevésbé erősből, és nem is győzhette le vagy válthatta fel valami más, mert nem jöhetett létre semmi, ami erősebb a legerősebbnél. Az érvelés egyértelműen azokon az axiómákon nyugodott, hogy semmi sem jöhet létre a semmiből, és hogy semmi, ami létezik, nem tűnhet el.

Ezeket az axiómákat az elei Parmenidész (született i. e. 515 körül), az úgynevezett eleatizmus iskolájának alapítója, akinek Xenophanész tanítójának és előfutárának tekintik, még egyértelműbbé tette és logikai (és szélsőséges) következtetéseikig vitte. Egy filozófiai költeményében Parmenidész kitartott amellett, hogy “ami van” nem jöhetett létre és nem múlhat el, mert ahhoz a semmiből kellett volna keletkeznie vagy semmivé válnia, miközben a semmi természeténél fogva nem létezik. Mozgás sem létezhet, mert annak valami olyasvalami felé kellene történnie, ami van – ami nem lehetséges, mivel megakadna -, vagy valami felé kellene történnie, ami nincs – ami ugyancsak lehetetlen, mivel ami nincs, az nem létezik. Ezért minden szilárd, mozdulatlan létező. A megszokott világ, amelyben a dolgok mozognak, létrejönnek és elmúlnak, a puszta hit (doxa) világa. A költemény második részében azonban Parmenidész megpróbálta analitikusan bemutatni ezt a hiedelemvilágot, megmutatva, hogy az állandó különbségtételeken nyugszik a pozitívnak hitt dolgok – vagyis a valódi létezés, mint például a fény és a meleg – és a negatívnak hitt dolgok – vagyis az ún, a pozitív lét hiánya, mint például a sötétség és a hideg.

Lényeges, hogy az efezusi Hérakleitosz (i. e. 540-480 körül), akinek filozófiáját később a mozdulatlan létről szóló Parmenidész-filozófia tökéletes ellentétének tekintették, művének egyes töredékeiben közel került ahhoz, amit Parmenidész megpróbált megmutatni: a pozitív és a negatív, mondta, csupán ugyanazon dolog különböző nézetei; halál és élet, nappal és éjszaka, fény és sötétség valójában egy.