11.7B: Antitest gének és diverzitás
Szomatikus hipermutáció
A rekombináció második szakasza azután következik be, hogy a B-sejtet egy antigén aktiválja. Ezekben a gyorsan osztódó sejtekben a nehéz és könnyű láncok változó doménjeit kódoló gének a szomatikus hipermutációnak (SHM) nevezett folyamat révén nagy arányban mennek át pontmutáción. Az SHM egy olyan sejtszintű mechanizmus, amellyel az immunrendszer alkalmazkodik a vele szemben álló új idegen elemekhez, és az affinitás érési folyamatának egyik fő összetevője. Az SHM diverzifikálja az antigének felismerésére használt B-sejt receptorokat, és lehetővé teszi, hogy az immunrendszer a szervezet élete során az új fenyegetésekhez igazítsa válaszát. A szomatikus hipermutáció az immunglobulin-gének változó régióit érintő programozott mutációs folyamat. Az SHM sejtosztódásonként változó génenként körülbelül egy nukleotidváltozást eredményez. Ennek következtében minden leánykori B-sejt enyhe aminosavkülönbségeket szerez az antitestláncok változó doménjeiben. Ez az antitest-pool diverzitásának növelését szolgálja, és hatással van az antitest antigénkötő affinitására. Néhány pontmutáció olyan antitestek termelődését eredményezi, amelyeknek az antigénhez való affinitása alacsonyabb, mint az eredeti antitesté, és néhány mutáció magasabb affinitású antitesteket hoz létre. A felszínükön magasabb affinitású antitesteket expresszáló B-sejtek erős túlélési jelzést kapnak a más sejtekkel való kölcsönhatások során, míg az alacsonyabb affinitású antitestekkel rendelkező sejtek nem, és apoptózis útján elpusztulnak. Így az antigénhez nagyobb affinitású antitesteket expresszáló B-sejtek a gyengébb affinitásúakkal versenyeznek a funkció és a túlélés szempontjából. A megnövekedett kötési affinitású antitestek előállításának folyamatát affinitásérlelésnek nevezzük. Az affinitásérés a V(D)J rekombináció után következik be, és a segítő T-sejtek segítségétől függ.
Az antitestgének is átrendeződnek egy osztályváltásnak nevezett folyamat során, amely a nehézlánc bázisát másra cseréli. Ezáltal az antitestnek egy másik izotípusa jön létre, miközben az antigénspecifikus változó régiót megtartja, így egyetlen antitestet az immunrendszer több különböző része is használhat.