37 hetes terhes utoljára

37 hetes terhes ma. Az utolsó baba bármelyik nap jöhet.

Az érzelmek olyan keveréke, hogy el sem tudom kezdeni kipakolni mindet.

Soha többé nem leszek terhes. Soha többé nem hányok a vonaton idegenek szeme láttára MINDEN reggel hónapokon keresztül. Soha többé nem ájulok el a Charing Cross peronján valakinek a férje ölébe (bocsánat!). Soha többé nem fogok 6 hónapig félni a pisiléstől, nehogy vért találjak, amikor megtörlöm. Soha többé nem kell aggódnom, hogy minden fájdalom miatt haldoklik a babám. Soha többé nem mondom el a férjemnek, hogy a babája a pocakomban van.

Nem hordok bő ruhákat és nem teszek úgy, mintha másnapos lennék, nehogy valaki észrevegye, hogy 16 hétig olyan sápadt vagyok, mint Skeletor nagymamája, nem tartom vissza a lélegzetem, miközben az ultrahangos a szívverést keresi, nem tartom össze a nadrágomat egy hajpánttal, hogy “még egy hétig”, nem érzem az első kis szellőt és nem győzöm meg magam arról, hogy a baba mozog, nem viszem el a gyerekeimet a vizsgálatra, hogy lássam az új kistestvérüket a képernyőn vonaglani.

Nem nézhetem végig, ahogy a melleim vígjátéki dinnyévé válnak, és a pocakom az M25-ös útra hasonlít. Soha ne tedd meg “azt” a bejelentést a barátaidnak és a családodnak. Soha ne nézd, ahogy az arcuk megtelt örömmel, döbbenettel, rémülettel, csodálkozással, irigységgel, megkönnyebbüléssel. szomorúsággal, mosollyal. Soha nem fogok egy szülészeti váróteremben ülni, kétségbeesetten várva, hogy megtudjam, él-e még a babám. Várni, hogy a szonográfus mosolyogjon, próbálva leolvasni minden arckifejezését. Hallgatni a leírást arról, hogy mit lát. Várni a “de”-re. Minden egyes sejtemben szerencsét remélek. A rossz dolgokra koncentrálni, a szörnyű dolgokra emlékezni, a jó dolgokat mindenkinek elmesélni.

Nem úgy járni, mintha most szálltam volna le egy meglehetősen nagy lóról, nem úgy felmenni a lépcsőn, mint egy nyolcvanéves, nem leülni és felállni vígjátéki hanghatásokkal.

Soha nem fogok icipici ruhákat vásárolni, soha nem hajtogatok olyan babazoknikat, amelyek úgy néznek ki, mintha gyufásdobozokba illenének, soha nem simogatom a pocakomat remélve, kívánva, imádkozva, könyörögve, hogy a babám biztonságban és jól legyen. Nem alszom többé a férjem pólóiban, és nem feszítek minden ruhadarabot, ami a tulajdonomban van. Az emberek nem fognak többé mindent cipelni helyettem, nem keresnek nekem ülőhelyet és nem nyűglődnek körülöttem. Újra normális leszek.

Soha többé nem fogok éjjelente ébren feküdni, és azon aggódni, hogy meg tudom-e csinálni. Soha nem keverem össze a bepisilést azzal, hogy elfolyt a magzatvizem. Soha nem fogom kipipálni a naptáramban a napokat – megrekedve a türelmetlenség és a vágyakozás között, hogy még egy kicsit tovább tartson. Soha nem akarom, hogy elkezdődjenek a fájdalmak, aztán, hogy minden apró csípés abbamaradjon, mert fáj.

Soha nem fogom magam hercegnőnek, két lábon járó csodának, szuperhős királynőnek, sírós rendetlenségnek, a Hihetetlen Hulknak, egy inkompetens mályvafejűnek és egy alvajáró hormonzsáknak érezni. Mindezt egyszerre.

Nem éreztem magam soha túl gyengének ahhoz, hogy elérjem a saját poharamat magam mellett, és mégis elég erősnek ahhoz, hogy egy új életet lökjek a világra. Soha nem érezni azt a könyörtelen zúzódást, ahogy a karjaim, a lábaim, a térdeim és a fenekem a vágyott babám belső szerveimbe karikázik. Bárcsak abbahagynák, hogy tudjak aludni/enni. Pánikba esni, amikor már 5 perce nem érzem őket. Soha többé nem fekszem a kádban, és nem nézem, ahogy valami állkapocsfilm játszódik le abban, ami korábban a pocakom volt.

Soha többé nem érzem úgy, hogy én vagyok a leghihetetlenebb ember a világon.

Ez egy korszak vége. Ez egy korszak kezdete.

Kívánj szerencsét!

Helen

Szereted a munkánkat? Legyen még több belőle az életedben, ha követsz minket a Twitteren, az Instagramon és a Facebookon. További zseniális blogjainkat itt olvashatod.

Kattints ide, hogy elmenthesd ezt az oldalt a saját személyes, életedet megváltoztató Gin-Boardodra.