A Beatles kislemezei – rangsorolva!

The Ballad of John and Yoko (1969)

John Lennon egyszer összehívta a Beatles gyűlését, hogy közölje velük, hogy ő Jézus: a bájtalan Ballad of John and Yoko ez az őrült önzés és messiás-komplexus dalba öntve. Paul McCartney mindent megtesz, hogy közreműködésével – basszusgitáron, zongorán és dobon játszik – feldobja ezt a meglehetősen sivár zenei darabot, de ez egy felemás küzdelem.

From Me to You (1963)

A Please Please Me izgalmaitól visszalépve a From Me to You egy megrendelésre írt sláger volt, és csábító azt mondani, hogy ez meg is látszik rajta. Pozitívum, hogy Lennon az egészet sokkal reszelősebb és gyötrelmesebb hangon énekli, mint amennyire a dal indokolja, mintha határozott szemforgatással közelítene a dalszöveg aranyos érzelmeihez.

Love Me Do (1962)

Nehéz elképzelni, milyen nyersen és egyedien szólt a Love Me Do 1962 végén, egy olyan kislemezlistán, amelyet a “jódlizó” Frank Ifield és Acker Bilk uralt: Ian MacDonald író a száraz, észak-brit hangzás hatását a mozi és a színház konyhai realizmusához hasonlította. Ennek ellenére a Beatles gyorsan túlszárnyalta a dal egyszerűségét és szerény báját.

All You Need Is Love (1967)

Az All You Need Is Love bizonyos értelemben kevésbé érdekes mint dal, mint inkább mint műtárgy: a hippi álom Summer of Love zenitjét örökítette meg, közvetlenül azelőtt, hogy kiábrándulásba torkollott volna. De átcsúszik egy csipetnyi Lennon-szarkazmus a “it’s easy” szavaiból?

Yellow Submarine (1966)

A Beatles legalábbis az Egyesült Királyságban nem adott ki kislemezeket az albumokról. Hogy a Revolver szerethető, de enyhe gyerekdalának, a Yellow Submarine-nak – a Taxman, a Here There and Everywhere vagy az Eleanor Rigby helyett, amely a B-oldalra szorult – megszegték ezt a szabályt, halványan észbontónak tűnik.

Can’t Buy Me Love (1964)

A She Loves You-nál vagy az I Want to Hold Your Hand-nél kevésbé drámai és gyúlékony Can’t Buy Me Love kulcsfontosságú volt a Beatles generációkon átívelő vonzerejének megalapozásában: egyrészt nyers energiája a skiffle-t idézte, másrészt a ritmusa halványan szvinget sejtet, ami számos szülőbarát jazz feldolgozást provokált, nem utolsósorban Ella Fitzgeraldtól.

Lady Madonna (1968)

A pop poszt-pszichedelikus hangulatát a zenekar nagy hatású Music from Big Pink című debütáló albumának földhözragadtsága határozta meg. McCartney Fats Domino-hommage-ja – amelyet később maga Domino is felvett – vidáman illeszkedett a váltáshoz, bár George Harrison és Lennon fuzzed-out gitározása valami kissé viharosabbat sugallt, összhangban 1968 egyre zaklatottabb hangulatával.

Hello, Goodbye (1967)

Lennon állítólag dühös volt, hogy az I Am the Walrus-t a Hello, Goodbye B-oldalára degradálták. Bár McCartney dala kétségtelenül nem rendelkezik Lennon mérges energiájával vagy kísérletező kedvével, mégis megvan a maga ereje; a rendkívül fülbemászó dalszerzés mesterkurzusaként tökéletesen működik.

Please Please Me (1963)

Az Everly Brothers által inspirált Please Please Please Me sokkal dinamikusabb és elektromossággal telibb, mint elődje, a Love Me Do, amelyben a Beatles az élő fellépéseik zajos erejét használta fel a stúdióban. Még mindig van valami lélegzetelállítóan izgalmas a dal “gyerünk, gyerünk” felszólításában és válaszában: úgy hangzik, mintha egy új pop-tájképet akarna életre hívni.

I Feel Fine (1964)

A sziporkázó I Feel Fine átmenetet képez a korai Beatles kislemezek gondtalan izgalma és a későbbi drogos kísérletezés között: az előbbit a dal hangulata és az alapvető popszöveg képviseli, az utóbbit a számot nyitó (valószínűleg Who-ihlette) visszacsatolás zúgása és a versszakon végigvonuló bonyolult gitárfigura.

12 Let It Be (1970)

1970-ben a slágerlistákat megszórták olyan dalokkal, amelyek himnikusan hangzottak, mint a 60-as évek reggeli elégiái, nem utolsósorban Simon & Garfunkel Bridge Over Troubled Water című dalával. A Beatles utolsó Beatles-felvételén elkészült Let It Be tökéletesen illeszkedett: puszta kedvessége és megnyugtató érzelmei a karrierjük végkicsengése.

I Want to Hold Your Hand (1963)

A Beatles ekkorra már lendületben volt. A dadogós nyitó gitárriffjétől kezdve van valami igazán merész az I Want to Hold Your Hand-ben, egy olyan dalban, amelyet kifejezetten azzal a céllal írtak, hogy az USA felkapja a fejét. Az eredmény annyira ellenállhatatlan volt, annyira szenzációs a hirtelen dallamcsapásaiban és dinamikai váltásaiban, hogy sikerült teljesen megváltoztatnia az amerikai pop arculatát.

A Hard Day’s Night (1964)

Az A Hard Day’s Night a rocktörténelem leghíresebb nyitóakkordjával kezdődik, amelyet Harrison gitárszólója zár le, amely lényegében feltalálta a Byrdst, és amely Lennon és McCartney eltérő személyiségével ravaszul játszik. Az előbbi énekli a versszakot, durván tiltakozva a munka ellen, az utóbbi pedig a bridge-ben szólal meg, a boldog otthonosságról énekelve.

Get Back (1969)

Az 1969-es hírhedt Get Back sessionök problémái között nem szerepelt az erős anyag hiánya. A dal, amely az üléseknek a címet adta, McCartney halálra ítélt álma volt, hogy zenei formában visszatérjen a Beatles a gyökerekhez: ütős, kemény R&B, tudatosan ostoba szövegekkel fűszerezve. Teljesen elbűvölő könnyedséggel rendelkezik, ami ellentétben áll azokkal a feszült körülményekkel, amelyekben megszületett.

Help! (1965)

“Tényleg segítségért kiáltottam” – jegyezte meg később Lennon, kiemelve a dal erejének kulcsát. Egyfelől túláradóan, dallamgazdagon és harmóniáktól vastagon hangzik, másfelől a szövegben és a vokálban nagyon is érezhető a kétségbeesés, ami az első jele Lennon lélekbúvárkodásának, ami a kezdeti szólóalbumokat is felemésztette.

Something/Come Together (1969)

Harrison végre kap egy dalt egy kislemezen, bár dupla A-oldalon: sokat elmond a Something minőségéről és eleganciájáról, hogy még a Come Together-t, Lennon legnagyobb hozzájárulását az Abbey Roadhoz is felülmúlta. A többi Beatles egyetértett: ha bizonyítékot akarsz találni arra, hogy mekkora figyelmet szenteltek neki, hallgasd meg McCartney rendkívüli basszusgitárjátékát.

We Can Work It Out/Day Tripper (1965)

A Day Tripperben van valami kellemetlenül sznob dolog: egy savas beavatott hangja, aki gúnyolódik valakire, aki nem elég menő ahhoz, hogy bekapcsoljon, ráhangolódjon és kihagyja. A We Can Work It Out azonban varázslatos: elkeseredett ismétlődései egy családi veszekedés nagyon is valósághű ábrázolása; hangszerelése gyönyörűen finom; dallama tökéletes.

She Loves You (1963)

Manapság hajlamosak méltatlanul mellőzve lenni a Beatles potya előtti zenéi: sikoltozós előjáték az igazi akcióhoz. Ez badarság: a She Loves You bármilyen mércével mérve mesés lemez. Sürgős és robbanékony, telis-tele horgokkal és sajátos fordulatokkal, két és fél perce mintha egy szempillantás alatt elrepülne.

Ticket to Ride (1965)

A Beatles-történészek vitatkoznak arról, hogy a Ticket to Ride volt-e a zenekar első zenei válasza az LSD-re, de bármi is volt az indíték, ez egy látványos kislemez. A dübörgő dobok, a dübörgő gitárok, az önvizsgáló dalszövegek és a beszívott lomhaság hangulata előre jelezte, hogy a következő 18 hónapban a pop hogyan változik majd meg.

Paperback Writer (1966)

A Swinging London törtető ambícióinak szatírája nagyon McCartney-szerű – inkább gyengéd és kedves, mint harapós -, de a Paperback Writer talán a legegyszerűbben izgalmas a Beatles 60-as évek közepi kislemezei közül: torzított gitárriffek, falsetto harmóniák és finom stúdiótrükkök rendkívül feszes robbanása. A hátlapon: a Lennon’s Rain egyszerre dübörgő és álmodozó pszichéje, talán a Beatles legjobb B-oldala.

Hey Jude (1968)

Philip Larkin egyszer úgy vélekedett, hogy a hatvanas évek közepén a Beatles kísérletezése “elvesztette a gépírókat a Cavernben”. Minden tiszteletem az öreg nyomorulté, de ez baromság. A határokat feszegető hossza ellenére a Hey Jude ugyanolyan átható, mint bármi, amit felvettek. Van valami univerzális a szelíd, sürgető optimizmusában; van valami a mindent-mindent-most szódában, ami kihívja az embert, hogy ne csatlakozzon hozzá.

Strawberry Fields Forever/Penny Lane (1967)

A Beatles sajtófőnöke, Derek Taylor ironikusan megjegyezte, hogy amikor a zenekar LSD-t szedett, “ez egy olyan eset volt, amikor négy scouser felfedezte a belső teret, és egyre több scousert talált odalent”. Az biztos, hogy az LSD volt felelős a történelem legfelfokozottabb, legkülönlegesebb kitöréséért, az én-liverpooli otthonomban való érzelgősségnek. Lennon gyermekkorának felidézése hátborzongató, kétértelmű, állandóan változó volt: egy egész albumnyi ötletet sűrített négy elképesztő percbe. McCartney-é ártatlannak és vidámnak tűnt – hangulatát az eksztatikus pikoló trombitaszóló testesítette meg -, de a Penny Lane is hasonlóan hallucinatív volt. “Though she feels as like if she’s in a play”, énekelte, “she is, anyway”: más szóval, semmi sem valóságos. Kézenfekvő választás, hogy ez legyen a legjobb kislemezük, de a Strawberry Fields Forever és a Penny Lane-ben minden benne van. Tökéletes dalszerzés, hihetetlen találékonyság és merészség, szellemesség és melegség: a Beatles pszichedelikus dióhéjban.

– Ez a lista nem tartalmazza az EP-ket, a posztumusz kislemezeket és a reunion kiadványokat

A négy CD-s Abbey Road (50th Anniversary) Super Deluxe box set szeptember 27-én jelenik meg. A kislemez- és két-lemezes változat is kapható

{{#ticker}}

{{{topLeft}}

{{bottomLeft}}}

{{{topRight}}

{{bottomRight}}

{{#goalExceededMarkerPercentage}}

{{/goalExceededMarkerPercentage}}

{{/ticker}}

{{heading}}

{{#paragraphs}}

{{.}}

{{{/paragraphs}}{{{highlightedText}}

{{#cta}}{{{text}}{{{/cta}}

Májusban emlékezz rám

Majd értesítünk a hozzájárulásról. Várj egy üzenetet a postaládádban 2021 májusában. Ha bármilyen kérdése van a hozzájárulással kapcsolatban, kérjük, vegye fel velünk a kapcsolatot.

• Megosztás a Facebookon
• Megosztás a Twitteren
• Megosztás e-mailben
• Megosztás a LinkedInen
• Megosztás a Pinteresten
• Megosztás a WhatsAppon
• Megosztás a Messengeren

.