A blackwashing egy mítosz

A narancssárga földönkívülit alakító fekete színésznő (fehér) szorongást generál.

Múlt év júliusában írtam egy esszét “Too Black to Be Orange” címmel, amely arról a “vitáról” szólt, hogy egy fekete színésznő narancssárga földönkívülit alakít. A múlt hétvégén egy férfi kommentálta az esszét, mondván, hogy a szereposztás “erőltetett sokszínűség”, és arra buzdított, hogy “húzzak a picsába” a “felháborító cikkeimmel”. A felháborodását laza szarkazmussal kezeltem, és bocsánatot kértem, amiért nem csak egy narancssárga földönkívülit “feketemosok”, hanem ezt a fiktív karaktert is “emberszabásúnak” neveztem.

Ez a válasz, teljes egészében idézve:

Mert te és sokan mások nem neveznék ezt fehérmosásnak, ha ez egy fehér karakterrel történne a fikcióban. Nézd, nekem abszolút nincs bajom a fekete fajjal, de tényleg nincs ok arra, hogy a fekete színésznőt sztarecnek játsszák. A fekete mosás ugyanolyan, mint a fehér mosás. Csak fordítva van.

Ez a személy csak egy név és egy vélemény; a név és a nem-feketeség miatt feltételezem a férfias identitást abból a tapintható irritációból, hogy egy fekete színésznő narancssárga földönkívülit alakít. Nem tudok ennek a személynek az arcába nézni, vagy lemérni a hangjában rejlő komolyságot. Nem hiszem, hogy őszintén szólva nem is akarnám, mert szerintem az első válaszom elég lenne ahhoz, hogy lebeszéljem az ilyen hangnemben süket, előítéletes és egyenesen idióta válaszról. Fontolóra vettem, hogy ezt nem írom meg, de aztán arra gondoltam, hogy túl gyakran hagyjuk ezeket az embereket, hogy visszahúzódjanak az elméjük trágyadombjára, miután felböfögték a mérgező füstjüket, és várjuk, hogy kitisztuljon.

Teljesen kristálytisztán akarom látni, hogy ez az ember mivel érvel. Még az álláspontját is kifejti: “Starfire ORANGE. Semmi értelme, hogy fekete.” Ez az irracionalitás aláhúzza az esszém előfeltevését, ami véletlenül a cím is: “Too Black to be Orange, or an Alien: Starfire meets the 21st Century (and 20th, 19th, 18th…)”.

Az érvelése szerint egy fehér színésznő szerepe Starfire szerepére fehérmosás lenne, mert Starfire narancssárga. Egy spanyolajkú színésznő szerepeltetése? Nem, Starfire narancssárga. Mi a helyzet egy kínai színésznővel? Nem, Starfire narancssárga. Hacsak nincs egy alulreprezentált narancsszínű idegenekből álló közösség a Föld bolygón, nincs olyan élő ember ezen a sziklán, aki képes lenne eljátszani ezt a karaktert, mert Starfire narancsszínű.

A vád, hogy ez a szereposztás “feketemosás”, ugyanolyan képtelen, mint a “blackwashing” kifejezés. Ez egy mítosz, amit olyan emberek hoztak létre, akiket feldühítettek a történelmileg az identitásukat bemutató és kiszolgáló történetek vizualizációjának zavarai. Mi veszik el, ha egy fekete színésznő narancssárga földönkívülit játszik? Semmi. Mi veszik el, ha egy fehér színész egy indián őslakost, vagy Sziám királyát, vagy egy japán kiborgot alakít? A reprezentáció. Lehetőséget arra, hogy lássák. Lehetőség arra, hogy egy történetet más arccal meséljünk el.

Fárasztó egy hőst ezerszer ugyanazzal az arccal látni. Fárasztó, ha ezerszer látod magad egy gengsztert/drogdílert/dolgozót/dolgozót/jobb barátot/sidekicket/terroristát/gonoszt/elszegényedőt játszani. Fárasztó nézni, ahogy a sztereotípiák nagybetűvel íródnak a képernyőn. Ezek a sztereotípiák eszmék, és ezeket az eszméket nemcsak itthon, hanem külföldön is vetítik. Képviselőinkké válnak, helyettünk állnak, mielőtt még tudnánk, hogy mit jelent a “külföld”. A reprezentáció hihetetlenül erős eszköz, amely egyesek számára meghatározhatja a határokat, másokat pedig arra ösztönözhet, hogy túllépjenek rajtuk, hogy többet követeljenek.

A nem fehér színész szerepeltetése egy látható szerepben nem erőltetett sokszínűség. Maga a kifejezés ugyanazoknak a felbőszült, őrült embereknek a nyelve, akik leköpték a Little Rock-i kilenceket, miközben iskolába mentek. Ugyanazok az emberek, akiket akkora fenyegetésnek tartottak, hogy egy katonai csapatot kellett bevetni a gyerekek iskolába kísérésére. Biztos vagyok benne, hogy ezeknek az embereknek sem volt semmi bajuk a fekete fajjal, kivéve, amikor fekete arcokat láttak a sajátjuk mellett. Biztos vagyok benne, hogy ugyanezek az emberek úgy érezték, amikor látták, hogy fekete emberek belépnek olyan intézményekbe, amelyek korábban kizárólag számukra voltak nyitva, amikor lecsavarták a feliratokat a mosdókról, a szökőkutakról és a buszokról, hogy világuk egy aspektusát, létezésük egy alapvető tulajdonságát törölték el. Ez a hatalmukra mért csapás.

A fehérmosás ennek a hatalomnak a megőrzésére szolgáló módszer. Minden alkalommal, amikor egy fehér színész nem fehér karaktert alakít, ez a reprezentatív tér törlődik.

És mi van akkor, amikor nem fehér színészek fehér karaktereket alakítanak? Hogy is hívják azt? Reprezentációnak hívják. Hogyan? Amikor egy nem fehér színész egy hagyományosan fehér szerepet játszik, nemcsak azt mutatja meg, hogy képes ugyanazt az érzelmi skálát megmutatni, amit egy fehér színésztől elvárnak, hanem azt is mondja, hogy ezt a történetet is meg lehet osztani. Ez persze néha olyan helyzetet eredményez, amit én “Bonnie Bennett-effektusnak” nevezek, amely a The Vampire Diaries azonos nevű televíziós karakteréről kapta a nevét, aki a regényekben eredetileg fehér volt, a tévésorozatban pedig egy fekete színésznő alakította.

Dacára annak, hogy a könyvekben kiemelkedő szerepet kapott, mint hatalmas boszorkány, és még románcot is folytatott az egyik fő vámpír Lotharióval, a tévésorozat Bonnie Bennettje kiváló példája volt a mágikus fekete legjobb barátnőnek, aki szintén mérhetetlenül erős, ha mások, azaz fehér barátai megmentéséről van szó, de tehetetlen, ha saját maga megmentéséről van szó. Neki nincs más élete, mint szenvedni és szolgálni. Képzeld el, hogy annyira érdektelen vagy, annyira nem szerethető, hogy a barátod dob egy szellemért. Képzeld el, hogy egy egész túlvilági életet kell létrehoznod csak azért, hogy esélyed legyen egy normális románcra, amelynek nagy része a képernyőn kívül kezdődött és folytatódott. Az ilyen reprezentáció hátulütője az, amikor demográfiai csalinak használják, és semmi több.

A valós, tényleges marginalizációval teli világunkban inspiráló, ha egy marginalizált testet látunk főszerepben, nagy hatalmat gyakorló, kívánatos személyként. Üdítő olyasmit nézni, amiben a riporter-szerelmespár nem fehér, és ennyi – csak történetesen nem fehér. Megdöbbentő egy történelmi film vagy tévéműsor lejátszását megnyomni, és nem fehér karaktereket látni nemesi és politikai hatalmi pozícióban, nem pedig cselédlányként, megkínzott rabszolgaként vagy néma, szenvedő megfigyelőként. Ezt nem nevezik feketemosásnak. Ezt úgy hívják, hogy befogadó. Ezt nevezik reprezentációnak. És ez már nagyon, nagyon, nagyon, nagyon régóta esedékes.