A bolgár nőknek nincs szükségük a “hazafiak” védelmére

A bolgár főváros, Szófia utcája. Fénykép: Bolgár Köztársaság, Bulgária, Bulgária, Bulgária, Bulgária, Bulgária, Bulgária, Bulgária, Bulgária: Flickr

Pár évvel ezelőtt egy bárban ültem egy barátommal, és egy utazásról beszélgettünk a barátommal, akit a neve alapján könnyen felismerhetően külföldiként azonosítottunk. Hirtelen egy közelben ülő idegen hívatlanul odafordult hozzám, hogy lekezelő “tanácsokat” adjon a kapcsolatommal kapcsolatban a következő stílusban: “Ha külföldiekkel randizol, csak annyit kapsz, hogy megdugnak és dobnak”.

Noha ez bizonyára elhalványul ahhoz képest, amikor azt látod, hogy a kedvesedet bolgár férfiak verik meg az utcán pusztán azért, mert külföldi vagy, még mindig emlékszem, hogy hidegrázást okozott, hogy egy férfi, aki nem tudta a nevemet, nemhogy bármit is rólam, mint személyről, jogában állt megítélni a partnerválasztásomat.

Ezzel az idegennel ellentétben, akivel a nemzetiségen kívül semmi közös nem volt bennem, az a személy, akit “elutasított”, az volt az, akivel megosztottam a gondolataimat, az álmaimat, az otthonom – mindent, ami jelentős és intim, ami azzá tesz, aki vagyok. El sem tudom képzelni, mennyire fáj és dühít a magánéletedbe való ilyen betörés egy “hazafi” részéről, amikor ezt utcai erőszakkal hajtják végre.”

Az utóbbi évek legsúlyosabb gyűlölet-bűncselekményei közül néhány Szófiában a sötétbőrű férfiak ellen irányult, akik bolgár feleségük vagy barátnőjük társaságában voltak. Úgy tűnt, hogy mindezeket a támadásokat a bolgár férfiak bolgár nők feletti “születési jogainak” “megsértése” érzése váltotta ki.

A nők döntései feletti kizárólagos jogoknak ezt az állítását évekig nyersen közvetítették a Szófiát díszítő graffitik, amelyek nagyjából így fordítottak: “Bolgár férfiak, ne engedjétek, hogy a lányaitok külföldiekkel randizzanak.”

Ha akkoriban ez egy kissé marginális üzenet volt, az utóbbi időben a hivatalos közbeszédben az idegengyűlölő macsóizmus fellendülésének lehetünk tanúi, amelynek középpontjában olyan furcsa szóösszetételek állnak, mint “hazánk, a mi asszonyaink”, “határaink, a mi asszonyaink”, “biztonságunk, a mi asszonyaink”.

Míg ez a mostani retorika főként a menekültekre összpontosít, a közös vonás az, hogy csak a “hazafiak” kiváltságos klubja dönthet arról, hogy mi a legjobb a “szebbik nem” számára. Tisztességesebb mindenekelőtt az ítélőképesség, az életválasztás és végső soron a saját életük független szereplőinek képessége tekintetében.

A paradoxon az, hogy miközben a bolgár “hazafiak” késztetést éreznek arra, hogy “megvédjék” a bolgár nőket a külföldi partnereik által elkövetett képzeletbeli sérelmektől, a bolgár férfiak által ellenük elkövetett valós visszaélések könnyen felmenthetők ugyanezen patriarchális értékek alapján.

Az elmúlt évek sok megdöbbentő esete közül csak egyet említek: egy lányt öt liter festékkel spriccelt le a volt barátja és barátai, akik a támadást le is filmezték, és a felvételt feltették az internetre. A lány alig élte túl ezt a szörnyű erőszakos cselekedetet, súlyos égési sérüléseket, látáskárosodást és mély lelki traumát szenvedett. Az elkövetőket ezzel szemben garázdasággal vádolták és 750 euró körüli pénzbírságra ítélték.

A média eközben nem zárkózott el az áldozat állítólagos hűtlenségét kiemelő tudósításoktól, vagy a támadó megbánást nem tanúsító nyilatkozatát idéző szalagcímektől. Az áldozatot sem kímélték a médiumok a borzalmas felvételek terjesztésétől. A tudósítások szégyenteljes hangvételét tekintve aligha meglepő, hogy a hírfórumokon az “igazságot szolgáltatók” tapsa dominált.

Militáns patriotizmus és erőszak

Ha a militáns patriotizmus, a patriarchális értékek és a nők elleni erőszak közötti kapcsolat még mindig véletlenszerűnek tűnik, gondoljunk Dinko Valevre, a legújabb “hazafias hősre”, aki önbíráskodó csoportokat szervez “migránsvadászatra” Bulgária határai mentén.

Valev nemrégiben újra felbukkant a hírekben, azzal vádolva, hogy szisztematikusan bántalmazta barátnőjét, aki állítólag többször is kórházba került és kikerült onnan.

Bár a lovagiasság önzetlen tetteként igazolják, ez a “nőink hazafias védelme” inkább tűnik védelmi zsarolásnak. Legutóbb, amikor belerángattak egy vitába a témában, azt mondták, hogy a “mi” kifejezés egyszerűen szeretetet jelez. Nos, amikor a szeretetet nem viszonozzák, hanem rákényszerítik a szeretet tárgyára, mindannyian tudjuk, mi a megfelelő kifejezés erre.”

A nők elleni támadások Kölnben a 2016-os újévi ünnepségek során a macsó idegengyűlölet újabb hullámát keltették Bulgáriában.

A jó szándékú politikusok, akik közül sokan úgy tűnik, meg vannak győződve arról, hogy a feminizmus a nyugati dekadencia terméke, vagy egy leszbikus összeesküvés, és hogy minden “normális nő” legbelül megnyugtatásra vágyik, hogy egy bátor férfi megvédi őt a világ fenyegetéseitől, pontosan ezt tették. Tele pátosszal, megnyugtatták “az ő” asszonyaikat – anyákat, lányokat, feleségeket és nővéreket, mert mi más a nő, mint a férfi rokona? – hogy vigyázni fognak rájuk.

Macho hazafiak – ugyanaz a típus, aki jogosnak érzi a “csaló kurvák” megbüntetését – csatlakoztak a kórushoz, és megfogadták, hogy emberi pajzsként lépnek fel a bolgár nők és az idegen férfiak között.

A közértelmiségiek és még a jogászok is felugrottak a szekérre, és magukévá tették a törzsi önvédelem retorikáját, bírálva a német kormányt, a rendőrséget és a médiát, amiért az tette a dolgát, hogy büntetőeljárást indított a támadások ügyében, ahelyett, hogy idegengyűlölő tisztogatásba kezdett volna a migránsok ellen.

Furcsa módon az egyenlőségről szóló elképzelések nem alakították az ezt követő “vitát”. Ehelyett az általános üzenet arra futott ki, hogy: “A muszlimok barbárok, mi felvilágosultak és civilizáltak vagyunk. Ők nem engedik a nőiket vezetni, mi engedjük a mieinket, és megengedjük nekik, hogy belépjenek a hadseregbe és a politikába”. És minden alkalommal, amikor egy nő szarkasztikusan megkérdezte: “Ti hagyjátok?”, egy igazi macsó egyszerűen nem értette, mi provokálta a szemöldökének felhúzását.

Home-grown sexual violence

Akkor valami váratlan dolog történt. A bolgár nőknek egy rövid pillanatra elegük lett ebből a kétszínű “lovagiasságból”. A közösségi média tele volt a nők dühös beszámolóival az otthonról hozott férfi tiszteletlenségről és az elszenvedett vagy látott erőszakról.

A patriarchális értékek fennmaradása miatt a családon belüli erőszak még mindig sokak együttérzését kerülte el – olyan érvekkel, mint “biztos megérdemelte” vagy “ami otthon történik, az magánügy”. Az egyik visszatérő téma azonban az iskolai tapogatózás volt – egy megalázó “beavatás”, amelyet bolgár lányok generációi kénytelenek nap mint nap elviselni, és amelyet a tanárok a felnőtté válás “természetes részeként” kezelnek.

Mi lehet, hogy egyesek ezt nevelésnek tekintik – korán megtanulják, hol a helyük a közösségben. Az általános iskolában ez a hely az asztalod. A szünetben vagy türelmesen ott ülsz, vagy saját felelősségedre merészkedsz az iskola fiúk által birtokolt “közterületére”, hogy minden lépésednél agresszíven tapogassanak meg.

A szexuális zaklatás lehetősége sötét felhőként lebegett előttem fiatalkorom minden szakaszában. Az általános iskolában az iskolán belüli tapogatások, majd az utcán egy velem egykorú fiú által adott alkalmi pofon a hátsó felére. Tizenkét éves koromra, amikor még babákkal és legóval játszottam, már megtanultam, hogy minden alkalommal, amikor fényes nappal egy csapat fiút láttam felém sétálni, megelőzően átkeljek az utcán.

Tizenévesként állandó pánikban éltem, hogy előbb-utóbb megerőszakolnak – ami több közeli barátommal is megtörtént. Gyakran rágódtam ezen a szörnyű kilátáson, és próbáltam meggyőzni magam arról, hogy ha erre kerül a sor, túl kell élnem, nem szabad hagynom, hogy egy szörnyeteg elvegye az akaratomat és a jogomat ahhoz, hogy tovább éljek.

Eközben megtanultam, hogy mindig résen legyek, teljesen tudatában annak, hogy ez talán nem lesz elég. Volt néhány alkalom, amikor olyan gyorsan futottam, ahogy csak tudtam, amikor véletlenszerű épületekben bújtam el, túlságosan szégyelltem magam ahhoz, hogy becsöngessek egy idegen lakásba, amikor a szívemet megdobogtatta a rémisztő gondolat: “

Az egyetemen megtanultam figyelmen kívül hagyni a bárokban lógó, kizárólag férfiakból álló csoportok cicahívásait. Mégis mindig megdöbbentett, mennyi dühöt szabadított el a passzív reakcióm – csak mentem tovább szemrebbenés nélkül, nem siettettem a tempómat, nem fordultam meg, nem néztem ijedten a vállam mögé. Semmilyen módon nem reagáltam sem verbálisan, sem testileg – így nem mutattam félelmet vagy tiszteletet a vitathatatlan férfiuralmuk iránt. A kezdeti durva megjegyzéseket heves trágárságok, káromkodások és a kötelező követte: “Ribanc, mit képzelsz, ki vagy te?”

A bolgár nők által a kölni támadásokat követő macsósághullám után megosztott, ilyen mindennapos bántalmazásokról – és sokkal rosszabbakról – szóló visszaemlékezések észrevétlenül elkerülték a médiát. A média csupán továbbra is férfi politikusokat és közértelmiségieket kért fel arra, hogy magyarázzák el, hogyan fogják megvédeni az “ő” nőiket.

A nyílt vita esélye pedig, amely túl sokáig sürgető volt, de mégis hiányzott, elveszett. Végül is sokkal könnyebb ítéletet mondani olyan társadalmakról, amelyeket nem ismerünk, mint a sajátunkkal foglalkozni, és beismerni a felelősséget a bajokért.

Bulgáriában, ahogy máshol is, a szexuális erőszak a nők megdöbbentően magas százaléka számára rémisztő valóság, mégis láthatatlan marad, mivel ritkán jelentik. Amíg nem jelentik be, addig nem társadalmi probléma – és amíg nem vitatják meg és nem kezelik társadalmi problémaként, addig nagyrészt jelentetlen is marad.

És bolgár nők százezrei fogják egyedül átélni a borzalmakat. Csakúgy, mint azok, akik családon belüli erőszak áldozatául esnek – különben hisztérikusnak bélyegeznék őket, amiért “intim életük” részleteivel zaklatják az embereket. Mintha az erőszakban, legyen az családon belüli vagy nem családon belüli, lenne bármi intim.

A bűnözés akkor válik társadalmi felelősségünkké, amikor a közvélekedést és az elfogadhatóság kulturális normáit ápoljuk. Ebben a politikai elit, a tömegmédia és a társadalom egésze felelősséget visel a bűnözés és a gyűlölet mintáinak megerősítéséért azáltal, hogy nem ítéli el őket nyíltan.

Azáltal, hogy az emberi jogok megsértését hősies tettként tüntetjük fel, hogy normalizáljuk a támadó “okait” egy megvetendő bűncselekményre, hogy magánügyként elfojtjuk az agresszió áldozatainak sérelmeit, mi – nem egy külső ők – válunk az erőszak kollektív ágensévé.