A buddhizmus története Japánban

Mikor jött a buddhizmus Japánba?

A buddhizmust maga Sziddhárta Gautama, azaz Gautama Buddha alapította az i. e. 4. és 6. század között. Ezek a tanítások a Kr. u. 6. század körül jutottak el Japánba. Ekkorra Japánnak már megvoltak a saját szokásai és hiedelmei: A sintó. A buddhizmus nehezen indult Japánban, és sok gondot okozott a meghonosodás, de amikor Szuiko császárnő 592-ben trónra lépett, miután letette a buddhista apáca fogadalmát, a dolgok kezdtek megváltozni.

A buddhizmus meghonosodása: Shotoku herceg

Őt követte a japán buddhizmus történetének egy másik nagyon fontos alakja: Shotoku herceg. Uralkodása alatt számos buddhista templomot rendelt országszerte, a leghíresebbek az oszakai Shitenno-ji és a Nara prefektúrában található Horyu-ji. A buddhizmus elfogadására, gyakorlására és terjesztésére gyakorolt erőteljes befolyása mellett a róla szóló különféle mítoszok és legendák további követőket gyűjtöttek az egyszerű emberek körében. Állítólag találkozott Darumával, a zen buddhizmus alapítójával, más legendák szerint pedig Kannon, az irgalom és együttérzés bódhiszattvájának megtestesülése volt.

Szinkretizmus: A sintó és a buddhizmus összenövése

Amint a 8. és 9. századtól kezdve a buddhizmus új iskolái jelentek meg, a vallás a skolasztikus szövegektől a gyakorlatiasabb hitek felé kezdett eltolódni, és a japán buddhizmus és Japán őshonos vallása, a sintó közötti kötelék egyre szorosabbá vált. Az évszázadok során a két vallás egyre közelebb került egymáshoz, közös filozófiai alapokat talált, és mindkettő az emberek mindennapi életének részévé vált. A buddhista szerzetesek elkezdtek templomokat építeni a sintó szentélyek mellé, “jingu-ji”, azaz szentélytemplomoknak nevezett imahelyeket hozva létre. A buddhista templomokban kezdett megjelenni a “chozuya”, egy sintói vízmosdó pavilon, amelyet a hívők arra használtak, hogy megtisztuljanak, mielőtt belépnek a fő szentélybe, míg a “komainu”, a buddhista őrző oroszlánkutya a sintói szentélyekben is megjelent.

A buddhizmus hanyatlása Japánban

A japán buddhizmus az 1603 óta fennálló sógunátus bukásával került igazi válságba, amikor az 1868-as Meidzsi-restauráció során a forradalmi erők ismét a császárt ültették Japán uralkodójává. A nacionalista kormányzat elkezdte érvényesíteni a szétválasztás politikáját, a sintót nevezte meg államvallásnak, mivel ez volt az “igazi” őshonos japán hit, a buddhizmus pedig a külföldről érkezett “idegen” hit. E radikális változások nyomán a Meidzsi-kormány elrendelte a “Kami és Buddha szétválasztásáról szóló rendeletet”. Ez a törvény azt jelentette, hogy a sintót és a buddhizmust szigorúan el kellett választani egymástól, elméletben és gyakorlatban egyaránt, ami főként a sintó és buddhista célokra egyaránt használt szentélytemplomokat érintette. Ez a rendelet a buddhizmus elleni erőteljes mozgalmat eredményezett, amelyet “haibutsu kishaku”-nak, vagyis a buddhizmus eltörlésének neveztek el.

Japán buddhizmus ma

A fiatalabb japán lakosság jó része nem tartaná magát különösebben vallásosnak, bár számos különleges alkalomnak és számos mindennapi tevékenységnek egyértelmű gyökerei vannak mind a buddhizmusban, mind a sintóban. A jelenlegi buddhizmus gyakran kötődik a halálhoz és a temetéshez, míg a sintó olyan alkalmakhoz, mint a házasság és az ünnepségek.
Néhány japán otthonban gyakran van egy kis buddhista oltár, az úgynevezett “butsudan” vagy egy sintó szentély, az úgynevezett “kamidana”, amelyek a család és az otthon védelmére szolgálnak, és időnként az elhunyt családtagok emlékoltáraként szolgálnak.