A csőd
Egykori fejlemények
A modern csődjog több különböző történelmi szálból alakult ki. Az ókori római jogban a meg nem fizetett ítélethitelező az adós vagyonát lefoglalhatta (missio in bona) és valamennyi hitelező javára értékesíthette (venditio bonorum). Az ilyen típusú eljárások a polgári jogok elvesztésével jártak. E nehézségek enyhítésére az adósnak megadatott az a kiváltság, hogy egy magisztrátushoz benyújtott kérelemmel (cessio bonorum) önként lemondhatott vagyonáról a hitelezői javára.
A középkorban mindkét intézmény megújuláson és fejlődésen ment keresztül. A középkori itáliai városok statútumokat hoztak, amelyek a szökésben lévő vagy csalárd módon fizetésképtelenséget okozó adósok, különösen kereskedők vagyonának behajtásával és felosztásával foglalkoztak. Az ilyen csődtömegeket (rumpentes et falliti) súlyos büntetésekkel sújtották, és vagyonukat felszámolták. Ezenkívül a középkori spanyol jog visszaállította a bírósági cessio bonorumot. A Siete Partidas, a 13. század második felében Kasztília és León királyának, X. Bölcs Don Alfonznak a megbízásából kiadott kodifikáció részletes rendelkezéseket tartalmazott a fizetésképtelen adósokra vonatkozóan, amelyek a kereskedőkre és a nem kereskedőkre egyaránt vonatkoztak, és lehetővé tették számukra, hogy vagyonukat bírósági felügyelet mellett önkéntesen felszámolják. A ki nem fizetett hitelező ragaszkodhatott ahhoz, hogy az adós vagy fizessen, vagy engedményezze vagyonát valamennyi hitelezőre.
A középkori itáliai városok statútumainak mintájára egész Nyugat-Európában elterjedtek a szökésben lévő és csalárd adósok vagyonával foglalkozó törvények. Az ilyen típusú rendelkezéseket a 15. és 16. században Franciaország, Brabant és Flandria kereskedelmi központjaiban fogadták el. Az 1582-ben kinyomtatott antwerpeni szokások átfogó szabályokat tartalmaztak a csődbe jutottakkal és birtokaikkal való bánásmódra vonatkozóan. V. Károly császár, mint Flandria grófja, az igazságszolgáltatásról és a jó rendről szóló 1531. évi rendeletébe szigorú rendelkezéseket iktatott be a csődök visszaszorítására. Kétségtelen, hogy az 1542/43-ban elfogadott első angol “acte againstste suche persones as doo make Bankrupte”, amelyet az észak-európai minták ihlettek, mivel a cím a flamand kifejezést reprodukálja. A rendelet a szökésben lévő vagy eltitkolt adósok ellen indított eljárásokat szabályozta. Ezt egy részletesebb, 1571-es törvény váltotta fel, amely csak a kereskedőkre és más kereskedőkre vonatkozott. Az önkéntes eljárásról Angliában 1844-ig, az Egyesült Államokban pedig 1841-ig nem rendelkeztek.
Franciaországban a fizetésképtelenségre és csődre vonatkozó nemzeti szabályokat az 1673-as Ordonnance du Commerce-ba illesztették be. Ez szabályozta mind a kereskedők által a hitelezők javára tett önkéntes engedményezéseket (X. cím), mind a csődeljárást és a csődből eredő joghatásokat (XI. cím). Ezt úgy értelmezték, hogy a csődeljárást csak a kereskedőkre korlátozta, és számos más ország törvényei követték a francia példát. Így Spanyolországban a csődeljárás kereskedőkre való korlátozását a bilbaói rendeletek fogadták el, amelyeket 1737-ben szentesítettek, és később Latin-Amerikában, különösen Argentínában alkalmaztak.
A csődjognak a kereskedelemmel foglalkozó személyekre való korlátozása szükségessé tette a más adósokra alkalmazható felszámolási eljárások alkalmazását. Amint fentebb említettük, a Siete Partidas az adósok minden osztályára alkalmazandó önkéntes felszámolási eljárásra vonatkozó rendelkezéseket tartalmazott. Ennek alapján egy 17. századi spanyol jogász, Salgado de Somoza részletes szabályokat dolgozott ki az önkéntes felszámolási eljárások megindítására és lefolytatására vonatkozóan, amelyeket “hitelezői concourse”-nak neveztek el. Labyrinthus Creditorum című traktátusa befolyásolta a spanyol jogfejlődést, és nagy hatással volt a német államok szokásjogára is. Ennek eredményeként a spanyol jogban a felszámolási eljárások két osztálya alakult ki, egy a kereskedők és egy a nem kereskedők számára. A spanyol jog e tekintetben mintául szolgált Portugália, Argentína, Brazília és más latin-amerikai országok jogszabályaihoz. Más nemzetek, köztük Ausztria, Németország, Anglia, az Egyesült Államok és az angol törvények által befolyásolt nemzetek mind a kereskedőket, mind a nem kereskedőket csődtörvényeik hatálya alá vonták. Latin-Amerika újabb törvényei (pl. Argentínában és Peruban) szintén egységes rendszert hoztak létre. Franciaország, Olaszország és néhány latin-amerikai ország azonban nem biztosít valódi fizetésképtelenségi eljárást a közönséges adósok számára.