A fiókot korábban felfüggesztették.

Ha kívülről, idegenként vagy bámészkodóként néznél rám, valószínűleg soha nem tudnád meg. Ha egy megbízható, közeli barátom vagy, az egyetlen ok, amiért tudhatod, az a puszta tény, hogy elég kényelmesnek éreztem magam ahhoz, hogy megnyíljak előtted. Az elmém féktelen csavargásairól és fordulatairól. Az állandó harcról. Hogy megnyugodjak és lecsillapodjak a szüntelen aggodalomban. A zárt pályán való száguldás a fejemben, újra és újra és újra, újra és újra. De a legtöbben, hacsak nem állnak közel hozzá, nem is sejtik, hogy. milyen. intenzív. lehet ez a napi küzdelem.

Mert abszolút “profi” lettem abban, hogy felvegyem a maszkomat. A “boldog arcomat”. Túlórázom, hogy távol tartsam ezt a hétbetűs fenevadat. És hogy mindig mosolyogjak. Még akkor is, ha a belsőm hurokban van. Egymásba fonódva. Egy elképzelhetetlen csomóba gabalyodva.

Nézze, már több mint 30 éve küzdök fej-fej mellett ezzel a szörnyeteggel. Mint egy játék a “Whack-a-Mole”-ban. Ahogy az egyik félelem visszavonul, egy másik minden figyelmeztetés vagy értesítés nélkül felbukkan. Alig több mint 28 évembe, a legidősebb lányunk születése utáni négy hónapba telt, hogy rájöjjek, milyen kegyetlen tolvaj ez az ördög valójában. Teljesen könyörtelen. Számtalan gyönyörű emléktől és mérföldkövektől fosztott meg a mi drága, 4 hónapos kislányunkkal. Ez a vadállat többet nyert, mint amit valaha is be akartam volna ismerni. De a teljes kimerültség és a testemen és elmémen eluralkodó depresszió miatt tudtam, hogy a küzdelmemmel az egyik elképzelhető mélypontra jutottam.

És akkor megtörtént.

Egy fagyos, havas, borongós decemberi délutánon a földbe döngöltem magam, amikor elsőéves anyukaként megpróbáltam magamra vállalni egy szeretett újszülött életének gondozását, teljesen egyedül, féltő és védelmező önmagammal. Amikor szívem és testem minden porcikájával rájöttem, hogy hamarosan elveszítem a keresztes hadjáratomat ezzel az életet elszívó ogréval szemben.

És könnyek csordultak végig az arcomon, egy nagyon őszinte beszélgetésben csodálatos anyukámmal, megtettem életem vallomását. Szavakat, amelyeket soha, de soha nem fogok elfelejteni:

“Úgy érzem, hogy soha nem tudok csak úgy boldog lenni. Mert amikor elkezdek boldognak érezni, ha elengedem magam, és valóban belelélegzem az élet szépségét, megkövülök, hogy valami rossz fog történni. Szó szerint úgy érzem, hogy nem kapok levegőt. Aggodalomról aggodalomra aggodalomra aggódom, anélkül, hogy a kettő között levegőt vennék. Nincs szünet. Nincs öröm.”

És ez a félelem? Ez a félelem a boldogságtól? Bár a két szó együtt egyfajta oximoronnak tűnik, mégis olyan őszinte érzéseket keltenek, amelyek túlságosan is ismerősek oly. nagyon. sok. szorongással és depresszióval egyaránt küzdő ember számára.

Megküzdeni ezzel a hajthatatlan banditával? Ez nem lehet más, mint egy abszolút kimerítő feladat. Egy teljes munkaidős feladat. Egyszerűen csak lélegezni. Belélegezni. És létezni.

Az utóbbi időben az életemnek egy olyan szakaszában találtam magam, ahol a légzés egy kicsit könnyebb volt. És ezek a szakaszok? Azok a legnehezebbek és legijesztőbbek, gyönyörű lelkek, mert ezek azok az időszakok, amikor a sebezhetőség visszakúszik. Az elmejátékkal együtt: “A dolgok most tényleg csodálatosan mennek, ugye? Jól érzed magad? Tényleg nem kellene túlságosan elkényelmesedned ott, ahol most vagy. Nem fog sokáig tartani. Tudod, hogy hamarosan valami ijesztő és kiszámíthatatlan fog történni.”

És aztán a “fordulat.”

A váltás.

Az örömből a félelembe.

Egy pillanat alatt.

Azok a nyűgös, szűnni nem akaró gondolatok újra elárasztanak. Mert ismét eljött az idő, hogy valami elromoljon.

De az én üzenetem nektek, szép barátaim? Ne adjátok fel a reményt. Lökjétek vissza magatokat. Az e.v.e.r.y.t.h.i.n.g. segítségével, ami mélyen bennetek van. Eltemetve fáradt szívetekben és lelketekben. Kiáltsd hangosan, ha kell… “Nem vagyok a “tiéd”! Nem “birtokolod” a gondolataimat. Nem ‘birtokolod’ az érzelmeimet! Nekem szabad boldognak lennem! És ezt a pillanatot nem fogod elvenni tőlem!”

Kérlek, tudd, hogy ehhez gyakorlásra van szükség. Soha nem mondanám, hogy könnyű lesz visszavágni ennek a zsarnoknak. Mert nem lesz az. De miután 30 éve megyek körbe-körbe ezzel a könyörtelen szörnyeteggel, kezd rájönni, hogy már nem vagyok puhány. Túl sok öröm és szépség forog kockán az itt a Földön töltött rövid időnkben. És én akarva-akaratlanul elhatároztam, hogy győztes leszek.

Hallani akarjuk a történetedet. Legyen a Mighty munkatársa itt.

Thinkstock photo by Serghei Starus