A klasszikus zene képes egyesíteni és vigasztalni a nyugtalan, dühös időkben
A klasszikus zenének persze nehezen kivívott híre van az udvariasságról. A koncertek illemszabályaihoz általában hozzátartozik egyfajta udvariasság. Egy szimfonikus zenekar tagjának lenni figyelemre méltó együttműködést igényel. Az ősi klasszikus partitúrákhoz fordulunk, hogy tragikus időkben vigaszt nyújtsanak és összehozzanak bennünket, diadalmas időkben pedig az öröm ódáihoz.
A közösen játszó zenészek az összetartozás szimbólumát nyújtják. A múlt hónapban, a Brexit-népszavazás elfogadása utáni napon spontán módon fiatal európai zenészek gyűltek össze a Trafalgar téren, hogy eljátsszák Beethoven IX. szimfóniájából az “Örömódát”, emlékeztetve a londoniakat arra, hogy a külföldi zenészek, akiket esetleg nem engednek maradni, milyen fontosak a város kulturális gazdagságában.
Beethoven IX. szimfóniáját gyakran alkalmazzák a haragkezelés szimfóniájaként. 1989 karácsony reggelén Leonard Bernstein úgy ünnepelte a berlini fal leomlását, hogy a kelet- és nyugatnémet csúcszenekarokat, valamint Nagy-Britanniából, Franciaországból, az Egyesült Államokból és az akkori Szovjetunióból (a második világháborús szövetségesek) érkezett zenészeket hívta össze a szimfónia egyik leglelkileg áradó és lelkesítőbb előadására, amelynek “Óda az örömhöz” című darabját “Óda a szabadsághoz”-ra változtatták. A berlini Schauspielhaus elragadtatott közönsége a végén pompásan elragadtatottá vált.
Amint Bernstein jól tudta, 45 évvel korábban a berliniek Wilhelm Furtwänglert hallhatták egy kompromisszummentesen spirituális Beethoven Kilencedikjét vezényelni. Akárcsak a Bernstein-koncertet, ezt is filmre vették, és egyformán elragadtatott és elragadtatott közönséget mutattak.
Egy esetben a kamera hétköznapi berliniek tömegére pásztázott. A másik esetben a kamera egyenruhás nácik tömegére pásztázott. A közösségi szellem összetéveszthetetlen ezeken a koncerteken, és úgy tűnik, ami összetartja a közönséget, az a közös döntés, hogy mit kezdjenek a mélyen rejlő dühvel, legyen az az eufória az évekig tartó elnyomás megdöntése miatt, vagy a szörnyű öröm az elnyomás igazolásában.
Egy összetett faj vagyunk. Más fajokhoz hasonlóan mi is cselekedhetünk ösztönösen, a harag elfordít minket a gondolkodástól és vadállatokká változtat. De megvan a gondolkodás lehetősége. A zene egyedülálló funkciója, hogy az erkölcsi egyenlet minden oldalát megdolgoztassa, és teret adjon nekünk a gondolkodásra. Ez egy olyan művészet, amely a harag legzsigeribb kifejezését kínálja, és egyben feltárja a harag kimenetelét is. Képes kiutat nyújtani a haragnak és a konfliktus megoldásának.”
Az opera, amelynek a harag a tétje, itt különösen hasznos. Egy teljesíthetetlen életművet jelenthetne, ha minden dühös áriát megpróbálnánk katalogizálni. Az elmúlt négy évtized kevés operájából hiányzik valami, amit dühösen énekeltek. Számtalan cselekményt mozgat a harag.
A leghumánusabb komédiákban, különösen Mozartnál, a bosszúállás önismerethez és átalakuláshoz vezethet. Ehhez újra megnézhetjük Peter Sellars 1990-es “Figaro házassága” című videóját, amelyet a rendező a Trump-toronyban állít színpadra. A kastély ura felfedezi az együttérzést. Az opera megmutatja, hogyan lehet ezt megtenni.”
Az opera haragja, ha beteljesedik, gyakrabban vezet tragédiához. Néha azonban diadalhoz vezet, sőt diadalra ösztönöz. A leghíresebb példa erre a “Va pensiero”, a héber rabszolgák kórusa Verdi “Nabucco”-jában, amely a hazájuk egyesítésére törekvő 19. századi olaszok csatakiáltása lett.
A harag megfelelő kifejezésére aligha az opera az egyetlen művészeti forma. Minden művészet rendelkezik ezzel a képességgel. De az énekelt dühkitörés felerősített dühkitörés. Ez lehetővé teszi a harag olyan feloldását, amely szintén nem ismer párját. Izolda Wagner operájában gyűlölni kezdi Trisztánt, de végül a transzcendens szerelem olyan állapotába kerül, amely egy operarajongót örökre átalakíthat. Mégis, mint mindig, erkölcsileg kétes területre lépünk. Ne feledkezzünk meg ismét Hitler Wagner-szeretetéről vagy Wagner saját faji intoleranciájáról.
Ha tehát egy kis haragra vágysz, menj az operába. Nem csak arra kapsz példát példáról példára, hogy hova vezet az erőszak, de lehetőséged van arra is, hogy te magad is kiengedd a gőzt. A közéletben a politikán és a sporton kívül sehol sem tiszteletre méltó a kifütyülés.
A vérsport manapság a produkciós csapat szétverése, ha egyáltalán valami provokatív a színpadon. Ez főleg a librettó politikai és/vagy szexuális átfedéseit jelenti. De az erősen provokatív produkciók természetüknél fogva általában a legdrámaibbak. Lehet, hogy nem értesz egyet, de az is lehet, hogy mélyen meghatódsz, és a haragodat önkéntelenül lecsapolják az értelmes művészet megnyilatkozásai.
TOVÁBB:
A tévében a düh lett az új romantika
A düh a nők új hullámának energiája a popkultúrában
A videojátékok egy fegyvermániás társadalom dühös médiumává váltak. Ideje letenni a fegyvert