A Maghreb-országokban az imazigének jogokat és kulturális elismerést követelnek
A 2010 óta Észak-Afrikát sújtó tiltakozási hullám lehetőséget kínált a társadalmi, kulturális és politikai mozgalmaknak, amelyek a megkövesedett diktatúrák által elfojtott régióban elsorvadtak. Az egyik ilyen mozgalom az Amazigh nép, a régió számos országában élő etnikai-nyelvi kisebbség jogaiért küzdő mozgalom. “A nemzetközi média hibát követett el azzal, hogy a 2011-es felkeléseket “arab tavasznak” nevezte el, ami eltöröl más csoportokat, például az amazigánokat, akik a küzdelmek élére álltak” – mondja Younis Nanis, egy aktivista a líbiai Zuwarah városában. A felkelések óta megsokszorozódtak a kulturális elismerés iránti követeléseik, és bár több országban történt előrelépés, az amazigán aktivisták még nem látták törekvéseik teljesülését.
A berberekként is ismert amazigánok ősidők óta a Maghreb őslakosaiként határozzák meg magukat. De évszázadokon keresztül osztoztak ezen a területen más csoportokkal, többek között a karthágóiakkal, rómaiakkal, oszmánokkal és arabokkal. Az amazigán identitás jellemzője a nyelvük, a tamazight, amelynek saját ábécéje van, a tifinagh. Bár a hivatalos statisztikák ellentmondásosak, egyes becslések szerint az amazighenek száma körülbelül 30 millióra tehető, akik nyolc maghrebi és szahéliai országban élnek. Politikai és vallási okokból nyelvük a hetedik századi arab hódítások óta fokozatosan háttérbe szorult, és ez a folyamat a 20. század második felétől kezdve felgyorsult a gyarmati időszak végét követő országok arabizációs politikájának köszönhetően.
Az észak-afrikai országok közül az utóbbi évtizedben Marokkóban történt a legtöbb előrelépés az amazigén identitás elismerése terén. Bár úgy vélik, hogy 35 millió lakosának akár a fele is beszéli vagy érti a tamazightot, a nyelv a 2011-es tiltakozási hullámig teljesen hiányzott a hivatalos dokumentumokból és a nyilvános rendezvényekről.
A VI. Mohamed király által a helyzet megnyugtatására elfogadott számos intézkedés között volt egy alkotmányos reform, amely az amazighot “nemzeti nyelvként” határozta meg, és ezzel egyenrangúvá tette az arab nyelvvel. A nyelvet mostantól tanítják az iskolákban, miközben a nyilvános amazigh nyelvű média és egy nagyhatalmú kutatóközpont, az Amazigh Kultúra Királyi Intézete (IRCAM) is létrejött.
Az arab nyelv azonban továbbra is kiváltságos státuszt élvez a legtöbb területen, és sok aktivista attól tart, hogy a király kezdeményezése csupán kozmetikai jellegű volt. “Nincs elég tanár a nyelvünkön, így nem minden iskolában tanítják. A kormány nem fektet eleget a tanárok képzésébe. Azokban az iskolákban pedig, ahol tanítják a nyelvet, haszontalan tantárgynak tekintik. És akkor még nem is beszéltünk más területekről, például a bíróságokról” – mondja Marzouk Chahmi, az Amazigh World Congress alelnöke, miközben egy kávézóban teát kortyolgat a marokkói Nador városában, néhány kilométerre a spanyol Melilla enklávétól. “Egy perben, ha nem tudsz arabul, elfelejtheted a jogaidat” – mondja idős barátja, Mohamed, egy idős, hosszú, őszülő szakállú férfi.
Nador az északi Rif régióban található, amely az amazigh identitás elismeréséért folytatott harc egyik fellegvára, amely régóta lázad a központi kormány ellen. 2017-ben a hirak néven ismert békés felkelés tört ki a riffi Al Hoceima városában. Miután több hónapig engedélyezték a tüntetéseket, a rezsim kemény elnyomó kampányt indított, amelynek során a mozgalom vezetőit hosszú börtönbüntetésre ítélték. “Követeléseink mindenekelőtt szociális jellegűek, de az identitás kérdéseit is érintik. Tudjuk, hogy az autonómiára irányuló petícióink nem vezetnek sehová a jelenlegi rezsimnél, és sok fiatal kezdi felkarolni a függetlenség ügyét” – mondja Samir (nem a valódi neve), a titkos hirak szervezet egyik tagja, aki rámutat, hogy a tüntetéseken csak az amazigánok és az Abd el-Krim amazigán vezető által az 1920-as években kikiáltott Rif Köztársaság zászlóit látták.
Líbia, Algéria és Tunézia eltérő valósága
A másik ország, ahol az amazigánok ügye kézzelfogható haladást ért el, Líbia. Muammar Kadhafi pánarab rezsimje, amely 2011-ben egy polgárháborút követően összeomlott, nem engedett meg semmiféle amazigh kulturális vagy politikai megnyilvánulást. “Mi, amazighok fellázadtunk a diktatúra ellen, abban a reményben, hogy az új rezsim garantálni fogja a jogainkat. De az elmúlt néhány év nehéz volt. Kadhafi ellenfelei osztoznak pánarabizmusában és a sokszínűséggel szembeni ellenségességében” – mondja Nanis, egy fiatal kutató. Becslések szerint 600 000 líbiai beszél amazighul, ami az ország teljes lakosságának mintegy 10 százaléka. Többségük az ország déli részén és az ország nyugati, Tunéziával közös határa mentén koncentrálódik.
A líbiai átmenet folyamata gyorsan megbénult, és az ország most a káosz állapotában van, központi kormány nélkül, területét számtalan milícia között felosztva. Ez jelentős de facto autonómiát tett lehetővé az amazigh városok és települések számára anélkül, hogy az alkotmányban elismerést kellett volna szerezniük.”
“A civil társadalom a helyi hatóságok támogatásával programot indított az amazigh nyelv tanárainak képzésére marokkói szakértők segítségével” – magyarázza Nanis egy telefonbeszélgetésben. “Apránként nőtt az amazigh nyelven oktatott tanulók aránya, és idén érettségizik az első olyan generáció, amely az általános iskola óta amazighul tanul” – teszi hozzá. Ez a fejlődés, amely más területeken, például a médiában és az egyetemeken is megfigyelhető, továbbra is bizonytalan, mivel mindig fennáll a veszélye annak, hogy Tripoliban ismét egy erős központi kormány alakul, és folytatja a homogenizációs politikát.
Az egész észak-afrikai amazigh mozgalmakat és pártokat sok éven át algériai társaik aktivizmusa inspirálta, különösen a harcias Kabylie régióból származóké. Ott született meg 1980-ban a “berber tavasz” néven ismert erőteljes amazigh identitási mozgalom, amely szembeszállt a rezsim arabizációs politikájával. A 2000-ben “fekete tavasznak” nevezett újabb felkelés után, amelynek 126 halálos áldozata és több mint 5000 sebesültje volt, a kormány létrehozta az Amazigita Főbizottságot, amelynek feladata az Amazigita nyelvoktatás bevezetése volt. Becslések szerint Algéria 42 millió lakosának csaknem egyharmada amazigh nyelvű. Kabylie az ország legnépesebb amazigh régiója, ahol több mint hétmillióan élnek.
2016-ban, válaszul az amazigh kulturális elismerésért indított mozgalom kitartására, Abdelaziz Bouteflika korábbi elnök 20 éve fennálló rendszere módosította az alkotmányt, hogy az amazighot az állam “hivatalos nyelveként” határozza meg, az arab nyelvvel azonos szintre helyezve. “Bár a tamazightot az egész országban tanítani kellene, ez csak Kabilíában garantált. Más régiókban, beleértve a tamazight nyelvűeket is, a szülőknek kérelmet kell benyújtaniuk a hatóságokhoz. A kormány nem fekteti be a szükséges forrásokat ahhoz, hogy a nyelv valóban hivatalos legyen” – mondja Mohamed Mouloudj, a Liberté című algériai napilap újságírója, aki a témára szakosodott. Ugyanakkor az amazigh nyelv nagyobb láthatóságra tett szert most, hogy a fővárosban az összes közintézmény plakátja kétnyelvű.
Érdekes módon Tunéziában, a régió egyetlen olyan országában, amely sikeresen átesett a demokráciára való átálláson, kevesebb változás történt. Egyiptom után Tunéziában él a régió legkisebb tamazight nyelvű lakossága. A legbőkezűbb becslések szerint a beszélők száma megközelíti az 500 000 főt, ami nagyjából Tunézia lakosságának 4,5 százaléka, míg más források mindössze 200 000-re teszik a számukat, akik mindannyian az ország déli részén és a fővárosban található néhány faluban összpontosulnak.
“A forradalom után számos civil szervezet jött létre, amelyek a kultúra terjesztésével és a nyelv oktatásával foglalkoztak. Az állam már nem nyom el minket, mint egykor, de nem ad nekünk anyagi támogatást. Úgy tűnik, zavarjuk őket” – mondja Ghaki Jelloul, az Amazigh Kultúra Tunéziai Egyesületének (ATCA) elnöke. Tavaly tavasszal megalakult az Akal (“Föld”), az ország első amazigh pártja, hogy cselekvésre késztesse a hatóságokat. A pártnak a tavaly őszi választásokon nem sikerült parlamenti mandátumot szereznie, de főtitkára, Samir Nefzi még a verseny előtt azt mondta, hogy célja csak az, hogy a következő, 2024-es választások előtt ismertté tegye magát.