A postmortem és az antemortem sérülések közötti különbségek

Bevezetés

A boncolás értékes eljárás, amelyet képzett orvos végez a betegellátás minőségének értékelésére a klinikai diagnosztikai pontosság értékelése érdekében. Ezenkívül a boncolás meghatározza a terápiás kezelések hatékonyságát és hatását az új vagy változó betegségek felfedezésében és meghatározásában, a betegségek biológiai folyamatainak jobb megértése érdekében. Segít továbbá a klinikai és alapkutatás kiegészítésében, a pontos közegészségügy és oktatás biztosításában a betegségekkel és az orvosi-jogi tényszerű információkkal kapcsolatban. Az igazságügyi boncolás előnyei a kriminalisztikában vitathatatlanok; lehetővé teszi a patológus számára, hogy lássa és leírja azokat a leleteket, amelyeket korábban a szövettan segítségével igazolt és megerősített a megerősítéshez (Dolinak, Lew & Matshes 2005).

A gyakorlatban bőséges bizonyíték van arra, hogy a klinikai diagnosztikában még van mit javítani, és hogy a boncolás sokat hozzájárulhat a betegellátás javításához. A törvényszéki patológia azonban a boncolás utáni és a boncolás előtti különbségek széles körű megértését igényli a boncolás utáni vizsgálatok pontos jelentéséhez. Ezért ez a tanulmány az ante-mortem és a post-mortem sérülések összehasonlításával foglalkozik. Megkísérli továbbá demisztifikálni a boncolást (post-mortem) övező kritikát azáltal, hogy értékeli a zúzódások értékelésében alkalmazott valamennyi módszerhez kapcsolódó hátrányokat.

Ante-mortem és post-mortem

A post-mortem a halál okának törvényszéki vizsgálatára utal, és a halál bekövetkezte után történik. Ideális esetben a boncolás utáni vizsgálati eredmények a feltárt sérülések formáján alapulnak. A gyakorlatban a törvényszéki patológia kétféle sérüléstípusról beszélhetünk; a halál előtti sérülésekről és a halál utáni sérülésekről. A boncolás előtti sérülések a halál beállta előtt, míg a boncolás utáni sérülések a halál beállta után keletkeznek. Ezért az ante-mortem a halál előtt bekövetkező eseményekre utal.

A ante-mortem és post-mortem sérülések összehasonlítása

A ante-mortem sérülések és a post-mortem sérülések megkülönböztetésének fő tényezőjeként általában a sérülések jellegét használják. Ezért az ante-mortem és a post-mortem sérülések összehasonlítása a zúzódás vagy a seb megjelenése alapján állapítható meg.

A ante-mortem sérüléseknél a vérzés vérrögképződéssel jár, amelyben a vérrögök rétegzettek, szilárdak és tarka színűek (Greaves 2000). A vérzésre jellemző az artériás erekből származó bőséges mennyiségű vérzés (Bardale 2011). A post mortem enyhe vérzés a vénás ereken jelentkezik, amelyekben a vérrögök hiányoznak, vagy puhák, nem lamináltak, morzsalékos csirkezsíros (sárga) megjelenésűek (Vanezis 2001).

Ezenkívül az ante-mortem sebszélek tátongónak, elfordultnak és duzzadtnak tűnnek, míg a post-mortem sebszélek duzzanatok nélkül applikáltak.

Másrészt a véraláfutások értelmezése szolgál az ante-mortem és post-mortem sérülések megkülönböztetésének fő megközelítésére. Általában a zúzódások megjelenése jelzi a zúzódás okát és keletkezésének időpontját. Érdemes azonban megjegyezni, hogy a véraláfutás helyét meglehetősen hasznosnak tartják a törvényszéki vizsgálatok során. Egyes testrészek nagyobb valószínűséggel szenvednek zúzódásokat, mint mások. Például a zúzódások köztudottan könnyebben keletkeznek ott, ahol laza szövet van, például a szemöldök vagy a bőr alatti zsír, mint azokon a területeken, ahol egy szövet erősen támaszkodik. Ezenkívül a felület jellege és az alkalmazott erő határozza meg a keletkező zúzódás intenzitását, alakját, mintázatát és méretét (Vanezis 2001). Ezért meglehetősen könnyű meghatározni a sérülés okozásához használt tárgy jellegét, bár más tényezők is figyelembe vehetők.

Az ante-mortem zúzódásokat általában a szövettani öregedés során megfigyelt fő jellemzők alapján lehet megkülönböztetni a post mortem zúzódásoktól. Ideális esetben a szövettani öregedést használják a halál előtti zúzódások datálásához. A zúzódások szövettani változásokon mennek keresztül a keletkezés időpontjától a gyógyulásig. Röviddel a zúzódás kialakulása után gyulladás lép fel, amelyben vérzéscsillapító és érrendszeri válasz lép fel. Ez a sérülést követő egy-három napon belül következik be. A második fázis a kötő- és hámszövetek regenerációját foglalja magában, amely 14 napig tart, míg a hegképződés több hónap után következik be (Vanezis 2001). Ezért ezek a változások segítenek megkülönböztetni a halál előtti és a halál utáni zúzódásokat. A gyakorlatban az ante-mortem zúzódások e jellemzők bármelyikét mutatják, de a post-mortem zúzódások nem mutatják mindezeket a jellemzőket, mivel az elhalt sejtek nem mennek keresztül ilyen biológiai folyamatokon.

Az értékelési módszerek

A ante-mortem és a post-mortem sérülések megkülönböztetésére alkalmazott legmegbízhatóbb módszerek közé tartozik az enzimhisztokémia, a mikroszkópia és a szerológia. A zúzódások értékelésére alkalmazott egyéb módszerek a holttest közvetlen durva vizsgálata, az objektív színértékelés és a durva szabad szemmel és fényképes értékelés.

Az enzimhisztokémia a testben lévő különböző enzimek mennyiségi meghatározását foglalja magában a zúzódás keletkezésének időpontjának meghatározására. Általában az ante mortem sérülések enzimhisztokémiája pozitív és negatív vitális reakciókat mutat. Ezzel szemben a post mortem sérüléseknél a vitális reakciók hiányoznak (Bardale 2011). Egy másik jelentős biokémiai diagnosztikai megközelítés az ante-mortem és post-mortem sérülések megkülönböztetésére a Leukotriene B4 (LTB4) HPLC-vel történő mennyiségi meghatározása. A gyakorlatban a Leukotriene B4 jelen van az ante-mortem sérülésekben, de hiányzik a post-mortem sérülésekből (He & Zhu 1996).

A sérülések biokémiai értékelésével kapcsolatos előnyök ellenére számos hátrányt is magában foglal. Például a test bomlása a hemoglobinban található néhány legmegbízhatóbb enzim lebomlását okozza, és ez a zúzódás téves értelmezéséhez vezethet (Vanezis 2001). Ezenkívül a szerotonin és a hisztamin, amelyek a biokémiai értékelés során vizsgált fő komponensek, az áldozat testének rothadásakor lebomlanak.

Másrészt, az ante mortem sérülések mikroszkópos vizsgálata RBC és leukocita beszűrődést mutat az izomrostokon belül, amelyekben vérlemezkék vannak jelen. A post mortem sérüléseknél a mikroszkópia nem mutat RBC-infiltrációt vagy vérlemezkék jelenlétét a rögökben, és a szerológia nem jelzi a hisztamin- és szerotonin-tartalom növekedését (Waters 2010).

A legtöbb esetben a mikroszkópos vizsgálat a hemosziderin jelenlétének meghatározásán alapul. Rendszerint a heemosiderin a szervezetben termelődik, röviddel a halál beállta után. A heemosiderin lerakódások azonban változó időközönként jelennek meg a test különböző szerveiben (Akgoz, Eren, Fedakar & Türkmen 2008). Például a vérsziderin a bőr alatti szövetekben a sérülést követő 24-48 órán belül jelenik meg, míg az agyban való megjelenése 4 napot vesz igénybe (Vanezis 2001).

Ez az időbeli különbség tehát veszélyezteti a mikroszkópos értékelés pontosságát; így nehézséget okoz a halál előtti és a halál utáni sérülések megkülönböztetésében.