A Reggeli klub

A Reggeli klub úgy tűnik, mintha egy csapat tinédzser készítette volna. Nem azt akarom mondani, hogy amatőr – az operatőri munka valójában elég kifinomult egy középiskolai vígjátékhoz képest. Inkább a film annyira komoly, esetlen és elkeseredett a felnőtté válástól, hogy nem csak emlékszik, de nem is érti, milyen érzés tinédzsernek lenni. A Reggeli klub megtestesíti ezt az élményt.

Az író-rendező John Hughes kamaradarabként építi fel filmjét: egy külvárosi chicagói középiskola öt diákja együtt tölt egy szombatot a könyvtárban töltött büntetés letöltésével. Mindegyikük kényelmesen képvisel egy-egy ismerős tini “típust”, amelyet aztán a film nagyjából 100 percig próbál dekonstruálni. Claire Standish (Molly Ringwald) a bálkirálynő, Andrew Clark (Emilio Estevez) a sportoló, John Bender (Judd Nelson) a kiégett, Brian Johnson (Anthony Michael Hall) a stréber, Allison Reynolds (Ally Sheedy) pedig a magányos.

Ezek a srácok úgy keverednek, mint olaj és víz – csak Claire és Andrew veszik tudomásul egymást -, mégis összefognak Vernon (Paul Gleason), az igazgatóhelyettes ellen, aki alig tudja visszafogni forrongó megvetését a 30 év alattiak iránt. Végül – Vernon elleni szolidaritásból, a teljes unalomból és némi marihuána segítségével – megnyílnak egymás előtt, és felfedezik, mi a közös bennük. Valójában azt, ami minden tinédzsernek közös: a bosszúságot amiatt, hogy sosem érzik magukat igazán megértettnek.

Hogyan ragadja meg Hughes ezt jobban, mint a legtöbb tizenévesekről szóló film? Elsősorban azzal, hogy remek alakításokat kap az együttes szereplőgárdától.

Nehéz megmondani, melyik fordulat a legmeghatározóbb. Valószínűleg Nelsont választanám John Benderként, a bajkeverőként. Nelsonnak számos kiemelkedő jelenete van, köztük a Vernonnal való korai összecsapása, amelyben makacs dacossága miatt még egy csomó szombatot töltött elzáráson. Nem a bravúr az, ami lenyűgöző, hanem a megbánás szikrája, ami utána végigfut Nelson arcán, utalva arra, hogy Bender mélyen legbelül frusztrált az önuralom hiánya miatt.

Nelson megrázó, ijesztő és zseniálisan keserű.

Még jobb az a monológ, amit Bender tart, amikor elképzeli, milyen az élet Brian házában. Miután előad egy betegesen édes Leave it to Beaver-számot Brian és az apja hangján, Bender áttér a saját otthoni életének bemutatására, amit úgy jellemez, mint amit a düh és a bántalmazás határoz meg. A felszabadult és dühös Nelson megrázó, ijesztő és ragyogóan keserű.

Ez a jelenet a Reggeli klub talán meghatározó témáját is megragadja: a szülői kudarcot. Bender képzeletével ellentétben Brian elárulja, hogy a szülei olyan erős tanulmányi nyomást gyakorolnak rá, hogy már az öngyilkosságot is fontolgatta. Hall a film nagy részében komikus megkönnyebbülést nyújt, de itt lemond a dadogásról és a bambulásról, és egyenesen a kamaszkori kétségbeesés ábrázolását adja.

A sportmániás apa sportoló fiaként Andrew némileg hasonló nyomást érez. Ezt azonban úgy vezeti le, hogy másokon viselkedik. Estevez legjobb pillanata, amelyet Hughes meghitten köröző kamerája rögzít, Andrew vallomása a zaklatásról, ami miatt elzárást kapott. “Hogyan lehet ilyesmiért bocsánatot kérni?” – kérdezi fájdalmasan.”

Claire eközben a válás szélén álló szülők bábja. Azzal, hogy ezt beismeri, lehámoz egy réteget az állítólagos tökéletességéből. A zilált Allison a maga részéről csak annyit mond: “Nem vesznek rólam tudomást.”

A Reggeli klub nem. És éppen ezért marad fenn.