Active Imagination – Bringinging Fantasies into Life

A tudattalan fantáziák folyamatos tudatos megvalósítása, a fantasztikus eseményekben való aktív részvétellel együtt … azt a hatást váltja ki, hogy először is számos tudattalan tartalom bevonásával kitágul a tudatos horizont, másodszor fokozatosan csökken a tudattalan domináns hatása, harmadszor pedig személyiségváltozást idéz elő. – Carl Jung, “A differenciálás technikája”, Két esszé az analitikus pszichológiáról, 7. CW, 7. bek. 358

A fantáziáink tudatosítása, más néven aktív képzelet, hasznos tevékenység ahhoz, hogy nyomon követhessük, mi zajlik a tudattalanban. Általában nem ajánlott azoknak, akik nem analízisben vannak, mert ami felbukkan, annak nem biztos, hogy szép arca van, és valójában elég ijesztő is lehet. Emellett, talán szerencsére, az aktív képzeletbe nem könnyű belekerülni.

Az aktív képzelet magában foglalhat festést, írást, zenét, táncot, agyag- vagy kőmunkát – bármit, amihez kedved van. Kövesd az energiádat oda, ahová menni akar. Minél kevesebb formális képzésed van, annál jobb, mert a képzett elme gátolja a kifejezés szabadságát. Ez egy módja annak, hogy a tudattalanodnak kiutat adj, így nem robbansz fel. Ez egy másikfajta tartály is; ahelyett, hogy másokra zúdítanád az affektusodat, megtartod magadnak – felelősséget vállalsz azért, ami a tiéd.

A magam nevében szólva, képtelen voltam az aktív képzeletre, amíg egy barátom nem javasolt néhány egyszerű lépést. Az első ezek közül arra irányult, hogy legyőzzem az üres papírlaptól való félelmemet.

“Vegyél egy újságoldalt” – mondta. “Tegyél rá egy lapot. Rajzolja meg a tányér körvonalát zsírkrétával, színes ceruzával vagy ecsettel. Nézd meg, hogy mit alkottál. Gondolkodj el rajta. Most csinálj valamit a körön belül. Bármit csinálhatsz, amit csak akarsz – bármit! Minden rajtad múlik.”

Ez ravasz tanács volt, mert, mint később megtudtam, minden kör alakú kép tulajdonképpen egy mandala, és a mandalák hagyományosan, azaz archetipikusan a misztérium tárolói. Akkoriban minden bizonnyal szükségem volt egy tárolóra, és számomra minden rejtély volt.

Hamarosan a falaimat a belső életem képei borították: rikító mandalák, pálcikafigurák, fantáziadús firkák, hangulati ábrázolások. Az újságpapírtól a kartonpapíron át eljutottam a jó minőségű ragasztóig. Azt használtam, ami éppen kéznél volt: ceruzát, tollat, festéket, filctollat, ujjakat, lábujjakat, a nyelvemet! Mind nyers tükörképei annak, ami éppen bennem zajlott, amikor készítettem őket. Nem volt stílusuk vagy technikájuk, és az emberek, akik meglátogatták a lyukas lakásomat, ferde szemmel néztek rám. Amikor most rájuk nézek, valóban groteszknek tűnnek, de akkoriban szerettem őket, és a lelkem örült nekik.”

Jung maga is úttörője volt az aktív képzeletnek azzal, hogy megfestette és leírta álmait és fantáziáit, néhányat pedig kőbe vésett. Sőt, ezt az önmagán végzett munkát alapvetőnek jelölte meg mind az anima/animus fogalmának megfogalmazásában, mind a tudattalan tartalmak megszemélyesítésének fontosságában:

Amikor ezeket a fantáziákat leírtam, egyszer megkérdeztem magamtól: “Mit csinálok valójában? Bizonyára semmi köze a tudományhoz. De akkor mi ez?” Mire egy belső hang azt mondta: “Ez művészet”. Megdöbbentem. Soha nem jutott eszembe, hogy amit írok, annak bármi köze van a művészethez. Aztán arra gondoltam: “Talán a tudatalattim egy olyan személyiséget formál, amely nem én vagyok, de amely ragaszkodik ahhoz, hogy kifejezésre jusson”. Biztosan tudtam, hogy a hang egy nőtől származik.

Jung nagyon határozottan mondta ennek a hangnak, hogy a fantáziájának semmi köze a művészethez, és nagy belső ellenállást érzett.

Azután jött a következő támadás, és ismét ugyanaz az állítás: “Ez a művészet”. Ezúttal elkaptam, és azt mondtam neki: “Nem, ez nem művészet! Ellenkezőleg, ez a természet”, és felkészültem a vitára. Amikor semmi ilyesmi nem történt, elgondolkodtam azon, hogy a “bennem lévő nő” nem rendelkezik olyan beszédközpontokkal, mint én. Ezért azt javasoltam neki, hogy használja az enyémet. Ő ezt megtette, és egy hosszú kijelentéssel jutott túl rajta.”

Az a tény, hogy egy nő képes belülről beavatkozni belé, Jung arra a következtetésre jutott, hogy ő bizonyára a “lelke”, a szó primitív értelmében, amelyet hagyományosan nőneműnek gondolnak.”

Rájöttem, hogy ez a belső női alak tipikus vagy archetipikus szerepet játszik a férfi tudattalanjában … “anima”-nak neveztem el. A nőben lévő megfelelő alakot “animusnak” neveztem el.”

Jung arra is rájött, hogy ha megszemélyesíti ezt a belső hangot, kevésbé valószínű, hogy elcsábul, és azt hiszi, hogy ő valami olyasmi, ami nem is az (pl. művész). Tulajdonképpen leveleket írt az animájának, önmagának egy olyan részének, amelynek más volt a nézőpontja, mint a tudatosé. És azzal, hogy leírta, vagy megformálta a fantáziáit, nem adott neki esélyt arra, hogy “cselszövéssé csavarja őket”:

Ha művészetnek vettem volna ezeket a tudattalan fantáziákat, nem hordoztak volna több meggyőződést, mint a vizuális észlelések, mintha filmet néznék. Nem éreztem volna erkölcsi kötelezettséget irántuk. Az anima akkor könnyen elcsábíthatott volna arra a hitre, hogy félreértett művész vagyok, és hogy úgynevezett művészi természetem feljogosít arra, hogy elhanyagoljam a valóságot. Ha követtem volna a hangját, egy nap minden valószínűség szerint azt mondta volna nekem: “Azt képzeled, hogy az a képtelenség, amivel foglalkozol, valóban művészet? Egy kicsit sem.”

Az aktív képzelet célja tehát az, hogy hangot adjon a személyiség olyan oldalainak, amelyekről az ember rendszerint nincs tudatában – hogy kommunikációs vonalat hozzon létre a tudat és a tudattalan között. Nem szükséges értelmezni, hogy az anyag mit “jelent”. Az ember megteszi, és együtt él vele. Valami történik közted és aközött, amit létrehozol, és ezt nem kell szavakba önteni ahhoz, hogy hatásos legyen.”