Alan White

Alan White pályafutásának egyik nagy iróniája, hogy a Yesben általa helyettesített dobos, Bill Bruford árnyékában vált híressé. Bizonyos értelemben ez egyik zenész hibája sem volt – Brufordot Carl Palmer után Anglia legmenőbb dobosának tartották, míg White a közvélemény megítélése szerint néhány jól látható zenekarban és koncerten játszott, de nem sok elismerést kapott. Tény, hogy 23 évesen már egy évtizedes tapasztalattal rendelkezett profi zenészként. White apja amatőr zongorista volt, és az ő első hangszere is a zongora volt. Ő azonban a dobok felé vonzódott, és 12 évesen saját dobfelszerelést kapott a nagybátyjától, aki szintén dobos volt.
A leckéket hamar abbahagyta a saját stílusának és megközelítésének kifejlesztése érdekében. 13 éves korára már a Downbeats nevű együttesben játszott, és kora miatt a helyi sajtóban megjelent cikkek tárgya lett. Tizenéves kora közepén White az év nagy részében hetente hét este koncertezett, elsősorban a Beatles és más, a 60-as évek elejének-közepének brit beatdallamainak feldolgozásaival. White megpróbált műszaki rajzot tanulni, abban a reményben, hogy végül építészmérnöki karriert fut be, de a zenei siker közbeszólt, amikor a Blue Chips névre átkeresztelt csapata szerződést kapott a Polygram Recordsnál, miután megnyerték a Melody Maker londoni zenekari versenyét.
1965-ben felvettek egy kislemezt, és valamikor ezután White csatlakozott Billy Fury kísérőzenekarához, a Gamblershez, akikkel 1966-ban három hónapig játszottak Németországban. White sok rövid életű, 60-as évek végi formáció felállásán átment, köztük Ginger Baker Airforce-ján (ahol billentyűs hangszereken is játszott), ahol abban a szerencsétlen helyzetben volt, hogy a legendás dobos Phil Seaman mellett kellett dolgoznia, aki minden lépésnél sikerült háttérbe szorítania fiatalabb kollégáját. Ebből a csapatból egy rövid ideig a Ballsban játszott Denny Laine és Trevor Burton (a Moody Blues, illetve a Move néhai tagja), valamint Graham Bond mellett, majd Joe Cockerrel játszott.
Egy két évet töltött Terry Reid zenekarának tagjaként is. Legnagyobb ismertségre azonban 1969-ben tett szert, amikor John Lennon Plastic Ono Bandjének tagjaként. Lennon először a torontói Rock ‘n Roll Revival koncerthez szorította White-ot, amelyből a Live Peace In Toronto album lett, bár akkoriban nem terveztek lemezt – a puszta szerencse folytán egy bootleg kiadás létezése egy hivatalos Apple Records LP-t eredményezett, amely több millió példányban kelt el, és White neve egyenrangúvá vált a zenekari kreditek között Lennonnal és Eric Claptonnal.
Az “Instant Karma” című kislemezen és az Imagine albumon is játszott, amelyek a korszak legmenőbb lemezei közé tartoztak. White 1969 és 1972 között George Harrison, Doris Troy, Gary Wright és Alan Price albumain is játszott. Emellett Price producerként dolgozott White Griffin nevű zenekarával, amelyben Graham Bell, Ken Craddock, Pete Kirtley és Colin Gibson játszott, és amely 1969-ben egy LP-t készített. Annyi ismertséget kapott, mint a korszak bármelyik brit dobosa, amikor belépett a Yes-be. Az együttes eredeti dobosa, Bill Bruford már négy év alatt olyan nevet vívott ki magának az együttessel, amely világszerte több tízezer feltörekvő dobos bálványává tette. Az összetett ritmusairól és a nagyon jazz-hatású játékmódjáról ismert Bruford a Yes tagjaként egyszerre vált népszerűvé és elismerté. Egyre elégedetlenebbé vált azonban azzal a zenével is, amit a csapat ötödik albumán, a Close to the Edge-en produkált. 1972 tavaszára egyre inkább vágyott arra, hogy más távlatok felé forduljon, és végül 1972. július 19-én hivatalosan is kilépett. Az a tény, hogy White a Yes producerének, Eddie Offordnak és Jon Anderson énekesnek a barátja volt, segített elsimítani az utat az együttesbe való belépése előtt, és maga Bruford is szívesen látta őt utódjaként. Ami azt illeti, a Bruford távozása előtti hónapokban bejött a stúdióba, nem hivatalosan, hallgatózott és figyelte, mi történik, és kipróbálta a Close to the Edge anyagának eljátszását, és megbirkózott vele. Bruford távozásakor White három nap alatt megtanulta az együttes teljes koncertrepertoárját egy közelgő koncertre. White soha nem nézett vissza, attól az 1972-es nyári turnétól kezdve egészen a 21. századig.
A rajongók sem bánták, ha egyszer megalapozta a hírnevét, amit azon a turnén és az abból született Yessongs című tripla élő LP-n tett meg. Bruford egy maroknyi számon képviseltette magát, de White volt a dobos a legtöbb anyagon, beleértve a mindent eldöntő (és új) Close to the Edge anyagot is. Tökéletes volt a hely, amit betöltött – Bruford jazz-hatású játéka mérhetetlenül sokat tett hozzá a zenekar első négy albumához, és rendkívüli dolgokat ért el annak ellenére, hogy a Close to the Edge zenéje nem tetszett neki, de a Yes egy nagyobb, aréna-rockzenekarrá fejlődött, olyan hangzással, amelyhez az ékesszólás mellett erő is kellett, és White megmutatta, hogy van benne erő bőven.
Nem minden, amire White rátette a kezét, működött, az biztos. Talán kevésbé volt felelős a Tales From Topographic Oceans túlzásaiért, mint a hitelesített zeneszerzők, de ez nem tette White ütőhangszeres közjátékát (az album “The Ritual”) könnyebbé a hallgatását. A legtöbb esetben azonban White lett az együttes hangzásának alapköve a hetvenes évek végének viharos korszakában, amikor a Yes a tagcserékkel és a progresszív rock boom végével küzdött, ami csökkentette az eladásokat és a közönséget.
Egy meglepően magával ragadó szólóalbumon dolgozott ebben az időszakban, a Ramshackled címűn, a zenekar többi tagjának hasonló erőfeszítéseivel párhuzamosan, de az elkötelezettsége az együttesnek szólt. Valójában White bokatörése (méghozzá egy görkoris diszkóban) 1979 végén volt az, ami a zenekar pillanatnyi megszűnését idézte elő abban az évben, egy katasztrofális kísérlet közepette egy új album felvételére. White pedig Chris Squire-rel együtt az együttes egyik áthúzódó tagjává vált abban az időszakban, amikor Trevor Horn és Geoff Downes csatlakozott, valamint az összes későbbi Yes-felvételen egészen napjainkig. Nincs is méltóbb elismerés Alan White képességeinek, mint amit Bill Bruford mondott neki, aki elismerően szól White játékának puszta erejéről és arról a tényről, hogy megőrizte találékonyságát bármilyen hosszú, arénáról-arénára tartó turnén.
A földhözragadt hozzáállásával együtt, amely lehetővé tette, hogy olyan különböző lemezeken dolgozzon, mint a Tales From Topographic Oceans és az Owner of a Lonely Heart, állhatatossága és megbízhatósága három évtizeden át a zenekar oszlopos tagjává tette White-ot. A több tízmillió eladott LP-nek, CD-nek és kislemeznek köszönhetően White továbbra is a rockzene egyik legismertebb és leggyakrabban hallott dobosa, aki Ringo Starr, Charlie Watts, Ginger Baker, Nick Mason, Ian Paice és John Bonham dobosaival vetekszik.