Alice Hamilton
Hull House évek Szerkesztés
1897-ben elfogadta a Northwestern University Women’s Medical School patológiaprofesszori állásának ajánlatát. Nem sokkal az Illinois állambeli Chicagóba költözése után megvalósította a szociális szolgálat iránti ambícióját, és tagja és lakója lett a Hull House-nak, a Jane Addams és Ellen Gates Starr szociális reformerek által alapított telepnek. Míg Hamilton az egyetemen tanított és kutatott, napközben aktív életet élt a Hull House-ban, ahol 1897 és 1919 között lakott. Hamilton lett Jane Addams személyes orvosa, és a Hull House-ban az angol és a művészet tanításának szentelte idejét. Emellett irányította a férfi vívó- és atlétikai klubot, gyermekklinikát vezetett, és meglátogatta a betegeket otthonukban. Annak ellenére, hogy 1919-ben elköltözött Chicagóból, amikor elfogadta a Harvard Medical School tanársegédi állását, Hamilton minden tavasszal visszatért a Hull House-ba, és Addams 1935-ben bekövetkezett haláláig több hónapig ott maradt.
A Hull House-ban végzett munkája és a közösség szegény lakóival való együttélés révén tudatosult benne, hogy a veszélyes szakmák milyen káros hatással vannak a munkások egészségére, különösen a szén-monoxidnak és a szaturnizmusnak, vagyis az ólommérgezésnek való kitettség miatt. Ennek eredményeképpen egyre jobban kezdett érdeklődni a foglalkozás-egészségügy, valamint a foglalkozási megbetegedések és sérülések iránt. A munkaegészségügy területén szerzett tapasztalatai eredményeként fontolgatta, hogy az amerikai munkások egészségének javításával egyesíti az orvostudomány és a társadalmi reformok iránti érdeklődését.
Amikor 1902-ben bezárt a női orvosi iskola, bakteriológusi állást kapott a Fertőző Betegségek Intézetében, tanulmányait a franciaországi Pasteur Intézetben folytatta Párizsban, és egy chicagói tífuszjárványt kutatott, mielőtt kutatásait az ipari betegségekre összpontosította volna. Hamilton e téren végzett korai munkái közé tartozott a tífusz és a tuberkulózis okainak azonosítására tett kísérletek a Hull House környezetében. A tífusszal kapcsolatos munkája 1902-ben ahhoz vezetett, hogy a Chicago Sanitary Board leváltotta a terület egészségügyi főfelügyelőjét.
A munkaegészségügy (a munkával kapcsolatos betegségek) tanulmányozása fejlődő terület volt, mivel a 19. század végi ipari forradalom új veszélyeket hozott létre a munkakörnyezetben. 1907-ben elkezdte tanulmányozni a külföldi szakirodalmat, és megállapította, hogy az amerikai ipari orvostudomány elmarad Európától. Ő publikálta az első cikket a témában 1908-ban.
Egészségügyi kutatásSzerkesztés
Karrierjét a közegészségügy és a munkahelyi biztonság területén kezdte 1910-ben, amikor Charles S. Deneen, Illinois állam kormányzója kinevezte őt az újonnan alakult Illinois-i Foglalkozási Betegségek Bizottságába, mint orvosszakértőt. Hamliton vezette a bizottság vizsgálatát, amely az ipari mérgekre, például az ólomra és más mérgező anyagokra összpontosított. Ő írta az Illinois Survey-t is, a bizottság jelentését, amely dokumentálja a munkásokat ólommérgezésnek és más betegségeknek kitevő ipari folyamatokra vonatkozó megállapításait. A bizottság erőfeszítéseinek eredményeképpen 1911-ben Illinois államban és 1915-ben Indianában megszülettek az első munkáskártérítési törvények, valamint más államokban a foglalkozási betegségekről szóló törvények. Az új törvények arra kényszerítették a munkáltatókat, hogy biztonsági óvintézkedéseket tegyenek dolgozóik védelme érdekében.
1916-ra Hamilton volt az ólommérgezés vezető szaktekintélye az Egyesült Államokban. A következő évtizedben az állami egészségügyi kérdések széles körét vizsgálta. Kutatásait a foglalkozási toxikus megbetegedésekre összpontosította, olyan anyagok hatásait vizsgálva, mint az anilinfestékek, a szén-monoxid, a higany, a tetraetil-ólom, a rádium, a benzol, a szén-szulfid és a hidrogén-szulfid. 1925-ben a Közegészségügyi Szolgálatnak a benzinben használt ólomról szóló konferenciáján az ólom használata ellen tett tanúvallomást, figyelmeztetve az emberekre és a környezetre jelentett veszélyre. Ennek ellenére az ólmozott benzin használatát engedélyezték. A Környezetvédelmi Ügynökség 1988-as becslése szerint az előző hatvan évben 68 millió gyermek volt kitéve az üzemanyagokban lévő ólomnak. Az ólomfesték gyártásával kapcsolatos munkája, amelyet az Egyesült Államok Munkaügyi Statisztikai Hivatalának különleges nyomozójaként végzett, mérföldkőnek számít. Hamilton elsősorban a “cipőbőr-epidemiológiára” (a gyárakban tett személyes látogatásokon, a munkásokkal készített interjúkon és a mérgezési esetdiagramok gyűjtésén alapuló módszertanára) és a születőben lévő toxikológia tudományára támaszkodva a foglalkozási epidemiológia és az ipari higiénia úttörője volt. Ő indította el az ipari orvoslás területét is az Egyesült Államokban. E téren elért eredményei befolyásosak és kulcsfontosságúak voltak a törvények és az általános gyakorlatok megváltoztatásában a munkavállalók egészségét illetően.
Az I. világháború alatt az amerikai hadsereg megbízásából egy New Jersey-i lőszergyárban dolgozó munkásokat sújtó rejtélyes betegség megoldására kapott megbízást. George Minot, a Harvard professzorának vezetésével arra a következtetésre jutott, hogy a munkások a robbanóanyaggal, a trinitrotoluolnal (TNT) való érintkezés miatt betegedtek meg. Az általa tett javaslatok, amelyek szerint a munkásoknak minden műszak végén mosandó védőruhát kellett viselniük, megoldották a problémát.
Kutatta az amerikai acélmunkások szén-monoxid-mérgezését, a kalaposok higanymérgezését és a hidraulikus kalapácskezelők kézgyengeségét okozó betegséget. Az Egyesült Államok Munkaügyi Minisztériumának felkérésére a robbanóanyag-ipart, “a ‘halott ujjak’ nevű görcsös vérszegénységet a mészkőfaragók körében Bedfordban, Indianában” és a “tüdőtuberkulózis szokatlanul magas előfordulását” a Quincy (Massachusetts) és Barre (Vermont) gránitiparában dolgozó sírkőfaragók körében. Tagja volt a szennyező szakmákban előforduló tuberkulózis okozta halálozás tudományos vizsgálatával foglalkozó bizottságnak is, amelynek erőfeszítései “megalapozták a további tanulmányokat és az ipar végső reformját”.”
Béke- és nőjogi aktivistaSzerkesztés
Jane Addams, Alice Hamilton és Aletta Jacobs Berlinben, az első világháború alatt, Kritikus múlt
A Hull House-ban töltött évei alatt Hamilton aktívan részt vett a béke- és feminista mozgalmakban. Jane Addams és Emily Greene Balch társaságában utazott az 1915-ös hágai Nemzetközi Női Kongresszusra, ahol találkoztak Aletta Jacobs holland feminista pacifistával és szüfrazsettel. Az újra felfedezett történelmi felvételeken Addams, Hamilton és Jacobs a berlini Brandenburgi kapu előtt látható 1915. május 24-én, a német vezetőknél tett látogatás során. A németek által megszállt Belgiumba is ellátogattak.
1919 májusában Addamsszel együtt visszatért Európába, hogy részt vegyen a második Nemzetközi Női Kongresszuson Zürichben, Svájcban. Ezen kívül Hamilton, Addams, Jacobs és a kvéker Carolena M. Wood részt vettek egy humanitárius segélymisszióban Németországban, hogy élelmiszert osszanak szét és kivizsgálják az éhínségről szóló jelentéseket.
Professzor a HarvardonSzerkesztés
1919 januárjában elfogadta a Harvard Medical School újonnan alakult Ipari Orvosi Tanszékének (1925 óta School of Public Health) adjunktusi állását, az első női professzor a Harvardon. Kinevezését a New York Tribune a következő főcímmel üdvözölte: “Egy nő a Harvardon – Az utolsó citadella leomlott – Eljött a szex”. Erre ő így válaszolt: “Igen, én vagyok az első nő a Harvardon – de nem az első, akit ki kellett volna nevezni!”
A Harvardon töltött évei alatt, 1919-től 1935-ös nyugdíjazásáig, soha nem kapott előléptetést, és csak három évre szóló ideiglenes szerződésekkel hosszabbították meg. Kérésére a kinevezések részmunkaidősek voltak, évente egy félévre, hogy ezeket a kinevezéseket össze tudja egyeztetni a Hull House-ban végzett kutatási és önkéntes munkájával. Hamiltont azért is hátrányos megkülönböztetés érte, mert nő volt. Kizárták a társadalmi tevékenységekből, nem léphetett be a Harvard Unionba, a kari klubba, és nem kaphatta meg azokat az előnyöket, amelyeket a professzorok kaptak, például futballjegyeket. Ráadásul nem vehetett részt az egyetem diplomaosztó felvonulásán, mint férfi társai.
A Harvardon jelentős adományokat gyűjtött, miközben folytatta a foglalkozási ártalmakkal kapcsolatos kutatásait. Az arizonai rézbányászokról és az indianai kőbányák mészkőfaragóiról szóló kutatások publikálása mellett, amelyek “mérföldkövek voltak az Egyesült Államok Munkaügyi Minisztériuma számára”, megírta az ipari mérgek az Egyesült Államokban (1925) című könyvet, a téma első tankönyvét, valamint az ipari toxikológiát (1934). A washingtoni tetrametil-ólom konferencián 1925-ben. Nagy ellenzője volt a tetraetil-ólom benzinadalékként való használatának.
A társadalmi reformok aktivistája maradt. Kifejezetten a polgári szabadságjogok, a pacifizmus, a születésszabályozás és a női munkajog iránt érdeklődött, ezért radikálisnak és felforgatónak bélyegezték. 1924 és 1930 között ő volt az egyetlen nő a Népszövetség egészségügyi bizottságában. 1924-ben a Szovjetunióba, 1933 áprilisában pedig a náci Németországba látogatott. Ő írta a The New York Timesban megjelent The Young Who Are Hitler’s Strength című cikket, amely a két világháború közötti időszakban a fiatalok náci kizsákmányolását írta le. Kritizálta a náci oktatást is, különösen a lányok háztartási képzését.