Allan David Bloom

Allan David Bloom (1930-1992) amerikai politikai filozófus, professzor és író. A nyugati filozófiai hagyomány híve volt, olyan klasszikus szerzőket fordított, mint Platón és Rousseau, de leginkább az amerikai felsőoktatással és a szerinte a liberális oktatás hanyatlásával kapcsolatos kritikájáról ismert.

Allan David Bloom 1930. szeptember 14-én született az Indiana állambeli Indianapolisban Allan és Malvina (Glasner) Bloom gyermekeként, akik mindketten zsidó származású szociális munkások voltak. A szülők táplálták fiuk intellektuális kíváncsiságát, és arra ösztönözték, hogy tanulmányi téren kiemelkedő teljesítményt nyújtson. Amikor a család 1946-ban Chicagóba költözött, a 15 éves Allanra azonnal nagy hatással volt a Chicagói Egyetem, és ahogy később mondta, “valahogy úgy érezte, hogy felfedeztem az életemet” (Closing of the American Mind, 1987). 16 évesen belépett ennek az egyetemnek a tehetséges középiskolásoknak szóló speciális programjába, ahol a nyugati irodalom klasszikusait tanulta a Robert M. Hutchins, az egyetem korábbi elnöke által erősen befolyásolt tanterv szerint.

Bloom 1949-ben szerzett B.A.-diplomát a Chicagói Egyetemen, majd az elit Committee on Social Thought programban interdiszciplináris tanulmányokat folytató doktori munkát kezdett. Itt került Leo Strauss német bevándorló és politikai filozófus hatása alá, aki azt tanította, hogy bizonyos igazságok nem változnak, hanem generációkon átívelően fennmaradnak. Bloom arra a meggyőződésre jutott, hogy az igazán liberális oktatás célja az kell legyen, hogy segítsen a diákoknak abban, hogy önmagukat ezen igazságok alapján határozzák meg.

Az 1953-ban megszerzett mesterdiploma után Bloom a Chicagói Egyetemmel közös csereprogram keretében a Párizsi Egyetemre járt, ahol 1955-ben doktori címet szerzett. Ezután a Chicagói Egyetem tanszékére került politikatudományi előadóként, ezt a pozíciót 1962-ig töltötte be. Az 1957-1958-as tanévben Rockefeller-ösztöndíjas volt a jogi és politikai filozófia területén, és posztgraduális tanulmányokat folytatott a Heidelbergi Egyetemen. 1960-ban jelent meg első könyve, Rousseau politikája és művészete címmel: Letter to M. D’Alambert on the Theatre.

1962-ben elhagyta Chicagót, Bloom ezután a Yale Egyetem vendégtanáraként dolgozott, de 1963-ban a Cornell Egyetemre költözött a politikatudományok docenseként. A Shakespeare’s Politics című művét 1964-ben fejezte be, 1965-ben pedig kinevezték. A Cornellben Bloom olyan provokatív és ösztönző tanítási stílust alakított ki, amely képes volt a diákokban azt éreztetni, hogy a tanulás ritka kiváltság. Ahogy az egyik diák megjegyezte: “Allan nem egyszerűen szóvá tette a régi szövegeket, hanem megénekeltette őket” (Clifford Orwin, “Remembering Allan Bloom”, 1993). 1968-ban fejezte be Platón Köztársaságának fordítását.

A hatvanas évek vége a széles körű diáktüntetések időszaka volt, és a Cornellben diákok egy fegyveres csoportja elfoglalta az egyetem egyik épületét, és azt követelte, hogy a hagyományos bölcsészettudományi tantervet változtassák meg a “relevánsabb” tanulmányok javára. Bloom véleménye szerint a cornelli hatóságok gyáva engedményeket tettek, és olyan kurzusokat hagytak el, amelyek a tanterv szempontjából alapvető fontosságúak voltak. Bloom megdöbbenve szabadságot vett ki, és az 1969-1970-es tanévben a Tel Avivi Egyetemre, majd a Párizsi Egyetemre ment vendégprofesszorként. 1970-ben lemondott a Cornellről, és elfogadta a Torontói Egyetem politikatudományi professzori állását, ahol 1979-ben fejezte be Rousseau Emile (avagy a nevelésről) című művének fordítását. Még ugyanebben az évben visszatért a Chicagói Egyetemre a Társadalmi Gondolatok Bizottságának rendes professzoraként, és ott maradt 1992. október 8-án bekövetkezett haláláig.

Pályafutása nagy részében Bloom tudományos körökben elsősorban Rousseau- és Platon-fordításairól volt ismert, de Az amerikai elme bezárulása című könyv 1987-es megjelenése hírnevet és vagyont, dicséretet és becsmérlést hozott neki. Ebben a bestsellerben Bloom azzal érvelt, hogy a kulturális relativizmus azzal fenyeget, hogy kioltja “az oktatás valódi motívumát, a jó élet keresését”. Továbbá a relativizmus “bizonyítatlan és dogmatikusan állított”, főként politikai okokból, és lerombolná “a Nyugat egyetemes vagy intellektuálisan imperialista igényeit, és csak egy másik kultúra maradna”. Túl sok amerikai fogadta el a “nyitottság” olyan felfogását, amely “a leghatalmasabbnak való behódolást vagy a vulgáris siker imádatát tűnteti fel elvszerűnek”; ehelyett Bloom egy olyan egyetemet követelt, amely “hajthatatlanul kiáll a humánus tanulás mellett”, egy olyan helyet, ahol “az igazi nyitottság zártságot jelent minden olyan bájjal szemben, amely kényelmessé tesz bennünket a jelenben”. Bloom szerint a hallgatóknak a nyugati kultúra olyan maradandó műveiben való elmélyülésre van szükségük, mint Platón Köztársasága, amely “a nevelés könyve”, mert megmutatta, hogy “az ember igazi közössége” olyan közösség, amely “az igazságot keresők közössége…, minden emberé, amennyire tudni akarja”. De valójában ez csak keveseket foglal magában.”

A The Closing of the American Mind megjelenését viták vihara követte. Néhány olvasó elfogadta Bloom nézeteit, mint az amerikai főiskolák és egyetemek pontos leírását. Szószólói a hagyományos nyugati értékek védelmét a kulturális és politikai konzervativizmus erőteljes támogatásaként hirdették. Számos kritikus támadta a könyvet, amiért az elitista oktatást szorgalmaz, mások pedig azt kifogásolták, hogy nem ismeri fel a történelmi változásokat. Egyes kritikusok értéket láttak a klasszikus filozófusok tanulmányozásában, de azzal érveltek, hogy ez nem megfelelő egy olyan modern világban, amelyet olyan problémák sújtanak, amelyeket az ilyen szerzők nem láthattak előre vagy nem érthettek meg. A Bloom könyvének értékéről alkotott vélemények hevesek és megosztottak voltak, de ha Bloom célja az volt, hogy vitát indítson a felsőoktatásról, akkor nagyon sikeres volt.

Bloom 1992-ben bekövetkezett halála előtt két másik könyvet is befejezett: Óriások és törpék (1990) és Szerelem és barátság (1993). Az első a neveléskritika néhány témáját folytatta, míg a második, amely posztumusz jelent meg, az erosz klasszikus témáját és annak modern értelmezéseit vizsgálta. Mindkettő Bloom kedvenc szerzőinek elemzése volt, de egyik sem közelítette meg Az amerikai elme bezárulása népszerűségét.

További olvasmányok

Allan David Bloom szerepel a Who’s Who in America (1988) listáján. A Bloomról mint tanárról szóló rokonszenves, de kiegyensúlyozott írást lásd Clifford Orwin: “Remembering Allan Bloom,” American Scholar (1993 nyár). Nevelésfilozófiájának kritikai áttekintését lásd: Nancy Warehime, To Be One of Us: Cultural Conflict, Creative Democracy, and Education (1993). Számos nekrológot írtak Bloomról, az egyik legközérthetőbb Anthony DePalma: “Allan Bloom, Critic of Universities, Is Dead at 62,” New York Times Biographical Service (1992. október). Szó szerint rengeteg kritika született Bloom The Closing of the AmericanMind (1987) című művéről, és legalább két folyóirat teljes számot szentelt a műnek: Modern Age (1988 tél) és Interchange (1991 január/február). □