Alltel

Alltel Corporation egy vezeték nélküli kommunikációs vállalat, amely 1943-ban kisvárosi arkansasi telefontársaságok műszaki szolgáltatójaként indult, és a világ egyik legnagyobb távközlési vállalatává fejlődött. Mielőtt 2008-ban egy magántőke-befektetési társasággal egyesült, és eszközeinek nagy részét felvásárolta a Verizon Communications, az Alltel az Egyesült Államok egyik legnagyobb vezeték nélküli hálózatát üzemeltette, és harmincnégy államban több mint 13 millió ügyfelet szolgált ki. Az alapító család három generációja vezette a Little Rockban (Pulaski megye) székhellyel rendelkező vállalatot hatvanöt éven át az egyesülésig.

A Little Rockban élő Hugh Randolph Wilbourn Jr. és Charles Beverly Miller sógorok 1934-ben a Southwestern Bell Telephone Co. építőmunkásaként kezdtek el dolgozni. Idővel képzést kaptak a telefonüzletág vezetési, mérnöki és ügyfélszolgálati aspektusaiból, és 1943-ban saját vállalkozásba kezdtek Little Rockban. Több mint száz vidéki telefontársaságnak segítettek szerte az államban az oszlopok felállításától kezdve a kapcsolóberendezések korszerűsítéséig mindenben. 1945-ben üzlethelyiséget nyitottak Little Rock Hillcrest kerületében, először Communications Repair Service, majd Allied Telephone and Electric Co. néven. Az üzlet elektromos készülékeket árult az épület elülső részében, és a cég lehetővé tette Wilbourn és Miller számára, hogy telefonkészülékeket vásároljanak nagykereskedelemben.

A siker első esélye akkor jött el, amikor egy apró telefonrendszer, a Grant County Telephone Co. vonalainak és kapcsolóberendezéseinek karbantartásával foglalkoztak. Wilton R. “Witt” Stephens, a pénzember és gázfejlesztő 1942-ben 25 000 dollárért vásárolta meg a céget, főként azért, hogy a családi farmra, Prattsville-be (Grant megye) vezethessen egy vonalat, és a Little Rock-i otthonából és irodájából beszélhessen az édesanyjával. Felbérelte Wilbournt és Millert a rendszer karbantartására, cserébe a bevétel megtartásáért. Wilbourn és Miller belefáradt 275 ügyfelük állandó panaszaiba és a csekély bevételbe, ezért felkeresték Stephens-t, hogy közöljék vele, véget akarnak vetni a megállapodásnak. Távozásukkor Wilbourn megkérdezte Stephens-t, hogy eladná-e a vállalatot. Stephens visszavitte őket az irodájába, és megírta a szerződést. A részvényeit 40 000 dollárért adta el hitelre, előleg nélkül és egy feltétellel – hogy soha nem emelik meg az édesanyja havi számláját. Néhány évvel később kölcsönt vettek fel a Missouri állambeli St. Louis-i Boatmen’s National Banktól, hogy visszafizessék a fennmaradó összeget.

A telefontársaság régi, kézi hajtású mágnestelefonokat szállított, és a vonalakat gyakran kerítésoszlopokhoz és fatörzsekhez rögzítették, így bármilyen vihar megzavarhatta a szolgáltatást. A következő két év során átépítették a vonalakat, modern kapcsolóberendezéseket telepítettek, és a mágnestelefonokat közös akkumulátorra cserélték.

A következő két évtizedben a legtöbb független telefontársasággal végzett munkájuk ugyanígy megtérült. Az apró központok ügyfelei örökké elégedetlenek voltak, mert tudták, hogy szolgáltatásuk két évtizeddel vagy még többel elmarad az állam nagyobb városaiban élő rokonaikétól (akik egyes esetekben már az 1930-as évek óta élvezhették a tárcsás szolgáltatást). A második világháború alatt és azt követően néhány évig a háborúhoz szükséges erőforrások rekvirálása miatt a vezetékek és más anyagok olyan szűkössé váltak, hogy a társaságok nem tudták fejleszteni a rendszereiket. A háború után Wilbourn és Miller az Arkansas Gazette-ben látott egy hirdetést, amelyben a Jacksonville-ben (Pulaski megye) található Arkansas Ordnance Plantben (Arkansas Ordnance Plant) a feleslegessé vált katonai kommunikációs berendezésekre – sok mérföldnyi rézkábelre és egyéb kellékekre – tettek ajánlatot. Megkapták a szerződést, és az államban évekig az egyetlen kész kábel- és kommunikációs eszközkészletet.

A független vállalatok is nehezen jutottak hitelhez a berendezéseik korszerűsítéséhez. Wilbourn és Miller panaszkodott képviselőjüknek, Wilbur D. Mills képviselőnek, hogy a bankkölcsönök magas kamatai miatt a függetlenek nehezen jutottak megfizethető finanszírozáshoz a rendszereik bővítéséhez és fejlesztéséhez. Ennek eredményeként 1949 októberében módosították a vidéki villamosítási törvényt (Rural Electrification Act, REA), hogy a REA alacsony kamatozású hiteleit kiterjesszék a vidéki telefontársaságokra és az elektromos szövetkezetekre is.

Egymás után, ahogy utódok nélkül maradtak, vagy nem tudtak hitelhez jutni az iparágban végbemenő átfogó technológiai változások finanszírozására vagy kezelésére, a kis telefontársaságok tulajdonosai eladták magukat Wilbournnak és Millernek, akik megvették a Southwest Arkansas Telephone Co. összes központját, a Felker Telephone and Oil Co. mulberry-i (Crawford megye), a Quitman Telephone Co. és más távbeszélőközpontokat az államban. 1954-re olyan sok központot szereztek meg, hogy holdingként megalakították az Allied Telephone Co.-t. Miller és Wilbourn pilótaengedélyt és két kisrepülőgépet szerzett, és felosztották egymás között az államot. 1957-ben megvásárolták első jelentősebb piacukat, a Fordyce-i (Dallas megye) Home Telephone Co.-t.

Nem vonakodtak kölcsönt felvenni. 1970-re az Allied hosszú távú adósságállománya 26 millió dollárt tett ki, amelyből 15,9 millió dollár a REA jelzáloghitelek tőkéje volt. 1960 és 1974 között az Allied évente legalább egy új vállalatot vett fel. 1964-ben az ország 125 legjobb független telefontársasága között szerepelt, de nem szolgált ki egy 5000 fős várost sem. 1965-ben Crossett (Ashley megye), 1971-ben pedig a Harrisont is magában foglaló Boone megye került hozzá.

Miller 1962-ben meghalt, helyét fia, Charles W. Miller vette át. Wilbourn veje, Joe T. Ford 1959-ben csatlakozott a vállalathoz, mint a Yellow Pages reklámértékesítője. Arch W. Ford, az állam régóta hivatalban lévő oktatási kormánybiztosának fia és kezdő politikus (tizenhat évig volt az állami szenátus tagja), Ford vezette a vállalatot az 1980-as és 1990-es évek hatalmas terjeszkedésén keresztül.

1961-ben az Allied lett az első olyan telefontársaság az Egyesült Államokban, amely az ügyfeleknek közvetlen távolsági tárcsázást biztosított állomásról állomásra, személytől személyre, gyűjtőhívásokhoz és hitelkártyás hívásokhoz. Ezt Fordyce-ban telepítették, és összekötötte a várost a külvárosi településekkel. Ez volt az első vállalat Arkansasban, amely központi automatizált telefonközpont-rendszert telepített egy vállalkozás számára, és az első, amely nyomógombos telefonokat telepített. 1964-ben tette először elérhetővé a mobiltelefonokat. De a vállalatnak a teljesen automatizált távolsági tárcsázás terén elért újítása volt az, ami országos hírnevet és az American Telephone and Telegraph (AT&T) céggel folytatott hosszú és elkeseredett csatát eredményezett.

1962 egyik vasárnapján a templomban Wilbourn megálmodott egy tervet, hogy a távolsági hívásoknál teljesen kiiktassa a telefonközpontokat. Miután felírta a képletet egy áldozati borítékra, továbbfejlesztette azt, és rábírta a Kellogg Laboratóriumot a készülék gyártására, amelyet Telfastnak nevezett el. A készülék drasztikusan csökkentené az AT&T távolsági bevételeinek nagyságát, és javítaná az Allied bevételeit. Az AT&T először blokkolta az Allied központjairól indított hívásokat, és a vita éveken át tombolt az állami és szövetségi szabályozó ügynökségeken, valamint az állami és szövetségi bíróságokon keresztül. Hét év után Wilbourn és az AT&T megegyezett. Az Allied visszavonta találmányát és a 18,4 millió dolláros trösztellenes pert, az AT&T pedig 129 mérföldnyi fizetős vonalat, mikrohullámú rendszert, hordozócsatornákat és távolsági végződtető berendezést adott el a kis cégnek. A vállalat útdíjbevétele a következő évben hatvanegy százalékkal nőtt.

Az Allied 1967-ben más államokban is elkezdett központokat felvásárolni, először Missouriban, majd Oklahomában, Texasban, Kentuckyban, Tennessee-ben és Kaliforniában. 1974-ben az Alliednek 142 ezer telefonja volt, szemben a Bell 119 milliójával, de részvényeit az AT&T nyereségének közel kétszereséért adták el, és az ország tizenegyedik legnagyobb független vállalatává vált. A vállalat 1963-ban a Little Rock-i repülőtér melletti irodákból a Little Rock-i Cantrell Roadon lévő épületbe költözött, közel ahhoz a helyhez, ahol két évtizeddel később a kiterjedt kampusz épült. 1977-ben az ország első telefontársasága lett, amely helyi digitális telefonszolgáltatást kínált.

1983-ban az Allied, akkor már Joe Ford vezetésével, egyesült az ország ötödik legnagyobb független telefontársaságával, az ohiói Mid-Continent Telephone Co.-val. A Mid-Continent szintén élen járt a kommunikációs technológiában. Az új vállalat neve Alltel lett. Little Rock hamarosan az országos központjává vált.

Az AT&T kormány által elrendelt felbomlása és a kommunikációs piac deregulációja az Alltelhez hasonló független vállalatoknak lehetőségeket és új versenykockázatokat is adott, és a technológiai forradalom – elsősorban az optikai szálak és a vezeték nélküli kommunikáció – látványos növekedést eredményezett a következő két évtizedben.

A Mid-Continent az egyesülés előtt kísérletezett az optikai szálakkal, amelyek a rézkábel forgalmának többszörösét tudták továbbítani kevesebb interferencia mellett. Az Alliedhez hasonlóan vizsgálta a mobiltelefonos piacokra történő licitálásba való belépés lehetőségeit is, bár 1983-ban még senki sem ismerte fel a vezeték nélküli hálózatban rejlő teljes potenciált. Az Alltel első nagy vezeték nélküli vállalkozását 1985-ben indította el az észak-karolinai Charlotte-ban, ahol hetven százalékos tulajdonrészt szerzett. Az Alltel 1993-ban nyitotta meg első vezeték nélküli kiskereskedelmi üzletét Jonesboróban (Craighead megye), 1997-ben pedig egy szervezetbe olvasztotta régi vezetékes üzletágát és virágzó vezeték nélküli hálózatát. 1990-ben felvásárolta a Systematics, Inc. vállalatot, amely bankok és más pénzintézetek számára végzett digitális adatfeldolgozást. A Systematics, amelyet 1968-ban a befektető Jackson T. Stephens alapított Little Rockban, az Alltel Information Services alapjává vált.

Scott T. Ford, Joe Ford fia 1997-ben lett az elnök, és a következő tíz évben felügyelte a felvásárlások és a növekedés látványos körét. 1998-ban az Alltel egyesült a 360 Communications chicagói (Illinois) céggel, az ország második legnagyobb tőzsdén jegyzett vezeték nélküli vállalatával, amely tizenöt államban 2,6 millió ügyféllel bővült. Gyors egymásutánban további fúziók és felvásárlások következtek: A georgiai Standard Group, Inc.; a nebraskai Aliant Communications; a kansasi Liberty Cellular; a louisianai SBC Communications; a mississippi Cellular XL; a U.S. Cellular; a Verizon helyi hozzáférési vonalai Kentuckyban; a dél-illinois-i First Cellular; az észak- és dél-karolinai Palmetto MobileNet; a minnesotai Midwest Wireless; valamint a GTE, a CenturyTel és a U.S. Cellular vezeték nélküli eszközei. Az Alltel 2006-ban kizárólag vezeték nélküli vállalattá vált azáltal, hogy vezetékes tevékenységét eladta a Valor Telecomnak; az új vállalat neve Windstream Communications lett, székhelye Little Rockban található. 2009-re az Alltel éves bevétele közel 10 milliárd dollárra emelkedett.

A távközlési üzletágban a magánkézbe kerülés trendjét követve az Alltel részvényesei 2007 májusában megállapodtak abban, hogy a TPG Capital és a GS Capital Partners, a Goldman Sachs magántőke részlege 27,5 milliárd dollárért felvásárolja. A Szövetségi Hírközlési Bizottság (FCC) még az ősszel jóváhagyta az egyesülést. Scott Ford továbbra is az elnök-vezérigazgatói posztot töltötte be. A Fortune magazin az Alltelt az ország ötven legcsodáltabb vállalata közé sorolta.

2008 júniusában a TPG és a Goldman Sachs megállapodott a Verizon Wireless vállalattal, hogy a Verizon 5,9 milliárd dollárért megvásárolja az Alltel részvényeit. Az Alltel 22,2 milliárd dolláros adósságát alapul véve a tranzakció 28,1 milliárd dollárt tett ki. Az FCC novemberben hagyta jóvá az egyesülést, és a fúzió 2009. január 9-én zárult le. Little Rockban több száz középszintű alkalmazott vesztette el állását, vagy kényszerült más városokba költözni. Az Alltel Arena néven ismert 18 000 férőhelyes aréna North Little Rockban (Pulaski megye) 2009-ben Verizon Arena, 2019-ben pedig Simmons Bank Arena lett.

A felvásárlással az Alltel néhány vezeték nélküli ingatlana független maradt. Az Allied Wireless Communications az Alltel Wireless szolgáltatásait mintegy 800 000, főként vidéki ügyfélnek értékesíti hat államban, Arkansas kivételével. Ez az ország kilencedik legnagyobb vezeték nélküli távközlési vállalata.

További információkért:
Manthey, Tony. “Az Allied tovább él az Allied Wirelessben”. Arkansas Democrat-Gazette, 2010. október 23., 53. o.

—. “Ma az Alltel magánkézbe kerül, leiratkozik a NYSE-ről”. Arkansas Democrat-Gazette, 2007. november 16., 1. és 8. o.

Patten, David A. és Jeffrey L. Rodengen. Az Alltel legendája. Fort Lauderdale, FL: Write Stuff Enterprises, 2001.

“A Tiny Rival Sues AT&T on Dialing”. New York Times, 1965. június 19.

Ernest Dumas
Little Rock, Arkansas

Utoljára frissítve: 10/17/2019