Amikor a CIA bepoloskázott egy macskát, hogy kémkedjen a szovjetek után

A kedvenc történetem az amerikai kémkedésről az, amit soha nem tudtam ellenőrizni a Központi Hírszerző Ügynökségnél, és nem azért, mert nem próbáltam.

A történet szerint a hidegháború csúcspontján az Egyesült Államok tisztviselői titkos tervet dolgoztak ki, hogy megfigyeljék az oroszokat Washingtonban. Úgy döntöttek, hogy megfigyelő macskákat – igen, valódi macskákat, amelyekbe sebészi úton mikrofonokat és rádióadókat ültettek be – fognak bevetni, hogy átcsússzanak a biztonságiakon, és lehallgassák a szovjet nagykövetségen folyó tevékenységet. A projekt az “Acoustic Kitty” (Akusztikus cica) nevet viselte.”

“Felvágták a macskát, elemeket tettek bele, és bedrótozták” – mondta Victor Marchetti, aki a CIA igazgatójának vezető asszisztense volt az 1960-as években, Jeffrey Richelson 2001-ben megjelent, The Wizards of Langley című könyvének beszámolója szerint. “A farkát antennaként használták. Egy monstrumot csináltak.”

Egy bajuszos, jajgató, hihetetlenül drága monstrumot. Az ügynökség több beszámoló szerint mintegy 10 millió dollárt ölt az első Akusztikus Kitty megtervezésébe, működtetésébe és kiképzésébe.

Amikor eljött az első küldetés ideje, a CIA ügynökei kiszabadították újonc ügynöküket egy jellegtelen furgon hátuljából, és lelkesen figyelték, ahogy az elindul a küldetésére. Acoustic Kitty a nagykövetség felé száguldott, és mindössze 3 métert tett meg, mielőtt egy arra járó taxi szertelenül elütötte és megölte.

“Ott ültek a furgonban” – emlékezett vissza Marchetti – “és a macska halott volt.”

A CIA végül elvetette a projektet, arra a következtetésre jutva – a George Washington Egyetem archívumában található, részben szerkesztett dokumentumok szerint -, hogy az érintettek “energiája és képzelőereje” ellenére “nem lenne praktikus” tovább próbálkozni a macskák kémkiképzésével. Úgy értem. Igen. Jó döntés, srácok.

Még több történet

A népszerű képzeletben a kémkedés olyan díszes kütyüket idéz, mint a rúzsos pisztolyok, az aktatáskás kamerák, a papucsokba rejtett mikrofonok és az alkalmanként feldobott megfigyelő macskák. Pedig a leglenyűgözőbb kormányzati megfigyelési erőfeszítések mindig is a közönséges kommunikációs hálózatok viszonylag hétköznapi infrastruktúrájára épültek.

És ezek a hálózatok, amellett, hogy hatalmas léptékű hírszerzést tesznek lehetővé, ritkán tesznek különbséget diplomáciai barát és ellenség között. Az Egyesült Államokat nem csak az ellenségei megfigyelése érdekli; komoly múltja van a szövetségesei és saját állampolgárai elleni kémkedésnek is. Valószínűleg ezért is váltott ki nagy felháborodást – de nem sok meglepetést – az a héten történt felfedezés, hogy a Nemzetbiztonsági Ügynökség titokban kémkedett az elmúlt három francia elnök után. Az Egyesült Államok mindig is kihasználta a mindenkori domináns technológiai rendszereket – legyen az távíró, mobiltelefon, műhold vagy tenger alatti kábel -, hogy kémkedjen a barátai után.

Mint például amikor 1862-ben Abraham Lincoln elnök a hadügyminiszterének, Edwin Stantonnak olyan széleskörű megfigyelési jogköröket adott, amelyek – ahogy a The New York Times beszámolt róla – “a távíróvonalak teljes ellenőrzését” és olyan eszközöket, amelyekkel “hatalmas mennyiségű újságírói, kormányzati és személyes kommunikációt” lehetett nyomon követni. Stanton hatalma olyan hatalmas volt – végül is befolyásolta az újságírók által közzétett híreket -, hogy ez kongresszusi meghallgatást váltott ki a “távírócenzúra” ügyében.”

Vagy hogyan győzték meg az amerikai katonai tisztviselők az ország három nagy távírótársaságát, hogy a II. világháború alatt az Egyesült Államokba küldött és onnan érkező összes távirat másolatát átadják a hadseregnek. Vagy amikor az NSA lehallgatta Angela Merkel német kancellár mobiltelefonját. Vagy amikor az Egyesült Államok titokban nyomon követte több millió amerikai állampolgár több milliárd telefonhívását az 1980-as és 1990-es években. Másképp is gondolhatunk erre: Ha a technológia létezik a kommunikációra, akkor valószínűleg használták már lehallgatásra is. (Ne feledje!

“Legyünk őszinték, mi is hallgatózunk” – mondta egy korábbi francia külügyminiszter, Bernard Kouchner 2013-ban egy francia rádióállomásnak az Associated Press beszámolója szerint. “Mindenki lehallgat mindenkit. De nekünk nincsenek olyan eszközeink, mint az Egyesült Államoknak, ami miatt irigykedünk.”