Analitikus filozófia

Az analitikus filozófia (vagy néha analitikus filozófia) egy 20. századi filozófiai irányzat, amely szerint a filozófiának logikai technikákat kell alkalmaznia a fogalmi tisztaság elérése érdekében, és a filozófiának összhangban kell lennie a modern tudomány sikerével. Sok analitikus filozófus számára a nyelv a fő (talán az egyetlen) eszköz, a filozófia pedig abból áll, hogy tisztázza, hogyan lehet a nyelvet használni.

Az analitikus filozófiát gyűjtőfogalomként is használják, amely a kortárs filozófia minden olyan (főként angolszász) ágát magában foglalja, amely nem tartozik a kontinentális filozófia címke alá, mint például a logikai pozitivizmus, a logicizmus és a közönséges nyelvfilozófia. Bizonyos mértékig ezek a különböző iskolák mind a 20. század elején a Cambridge-i Egyetemen, majd a II. világháború után az Oxfordi Egyetemen végzett úttörő munkából származnak, bár valójában sok hozzászóló eredetileg a kontinentális Európából származik.

Az analitikus filozófiát mint sajátos mozgalmat Bertrand Russell, Alfred North Whitehead, G. E. Moore és Ludwig Wittgenstein vezette. Elfordulva a hegelianizmus akkor uralkodó formáitól (különösen annak idealizmusát és szinte szándékos homályosságát kifogásolva), a logika új fejleményein alapuló újfajta fogalmi elemzés kidolgozásába kezdtek, és a 20. század első felében sikerült jelentős mértékben hozzájárulniuk a filozófiai logikához.

Az analitikus filozófia három fő alapvetése a következő:

• hogy nincsenek kifejezetten filozófiai igazságok, és hogy a filozófia tárgya a gondolatok logikai tisztázása.
• hogy a gondolatok logikai tisztázása csak a filozófiai tételek logikai formájának elemzésével érhető el, például egy logikai rendszer formális nyelvtanának és szimbolikájának felhasználásával.
• az átfogó filozófiai rendszerek és nagy elméletek elutasítása a részletekre való szoros odafigyelés javára, valamint a józan ész és a hétköznapi nyelv védelme a hagyományos metafizika és etika igényességével szemben.

Az analitikus filozófia korai fejleményei a német matematikus és logikus Gottlob Frege (akit széles körben a modern filozófiai logika atyjának tartanak) munkásságából és a predikátumlogika kidolgozásából eredtek. Bertrand Russell és Alfred North Whitehead, különösen úttörő “Principia Mathematica” (1910-1913) című művükben és a szimbolikus logika kidolgozásában megpróbálták megmutatni, hogy a matematika visszavezethető alapvető logikai elvekre.

Körülbelül 1910 és 1930 között az analitikus filozófusok, mint Russell és Wittgenstein, arra összpontosítottak, hogy létrehozzanak egy ideális nyelvet a filozófiai elemzéshez (az úgynevezett ideális nyelvi elemzés vagy formalizmus), amely mentes lenne a közönséges nyelv kétértelműségétől, amely szerintük gyakran bajba sodorta a filozófusokat. Az 1921-es “Tractatus Logico-Philosophicus”-ban Wittgenstein azt javasolta, hogy a világ csupán bizonyos tényállások létezése, amelyek az elsőrendű predikátumlogika nyelvén kifejezhetők, így a világról alkotott képet úgy lehet felépíteni, hogy az atomi tényeket atomi tételekben fejezzük ki, és ezeket logikai operátorok segítségével kapcsoljuk össze, ezt az elméletet néha logikai atomizmusnak nevezik.

G. E. Moore, aki Bertrand Russellel együtt úttörő volt a 20. század eleji brit egyetemeken uralkodó hegelianizmussal (és a hegeli abszolút idealizmusba vetett hitével) szemben, kidolgozta ismeretelméleti Commonsense-filozófiáját, amely a “józan ész” világképét próbálta megvédeni mind a szkepszis, mind az idealizmus ellen.

Az 1920-as évek végén, az 1930-as és az 1940-es években Russell és Wittgenstein formalizmusát a Bécsi Kör és a Berlini Kör vette át, amely a logikai pozitivizmus mozgalmává fejlődött, amely az egyetemes logikai fogalmakra összpontosított, amelyek állítólag elkülönültek az olyan kontingens tényezőktől, mint a kultúra, a nyelv, a történelmi feltételek. Az 1940-es évek végén és az 1950-es években, Wittgenstein későbbi filozófiáját követve, az analitikus filozófia a hétköznapi nyelvfilozófia felé fordult, amely a hétköznapi emberek hétköznapi nyelvhasználatát hangsúlyozta.

Az analitikus filozófiát ért heves támadások nyomán az 1950-es és 1960-as években mind a logikai pozitivizmus, mind a hétköznapi nyelvfilozófia gyorsan kiment a divatból. Az 1970-es évek után azonban sok filozófus Nagy-Britanniában és Amerikában még mindig “analitikus” filozófusnak tekintette magát (általában a pontosság és alaposság jellemzi egy szűk témával kapcsolatban), bár a nyelvészetre kevesebb hangsúlyt fektettek, és a posztmodernizmusra jellemző fokozott eklekticizmus vagy pluralizmus is megfigyelhető.

A kortárs analitikus filozófia a filozófia más területein is kiterjedt munkákat tartalmazott, például az etika területén Phillipa Foot (1920 – ), R. M. Hare (1919 – 2002) és J. L. Mackie (1917 – 1981); a politikai filozófia területén John Rawls (1921 – 2002) és Robert Nozick (1938 – 2002); az esztétika területén Arthur Danto (1924 – 2013); valamint az elmefilozófia területén Daniel Dennett (1942 – ) és Paul Churchland (1942 – ).

.