Andrés Bello
Andrés Bello, (született 1781. november 29., Caracas – meghalt 1865. október 15., Santiago, Chile), költő és tudós, akit Dél-Amerika szellemi atyjának tartanak.
Klasszikusok, különösen Vergilius korai olvasása befolyásolta stílusát és elméleteit. A caracasi Venezuelai Egyetemen filozófiát, jogtudományt és orvostudományt tanult. Alexander von Humboldt német természettudóssal és utazóval való ismeretség (1799) vezetett ahhoz a földrajz iránti érdeklődéshez, amely későbbi írásaiban oly nyilvánvalóvá vált. Barátja és tanára volt a dél-amerikai felszabadítónak, Simón Bolívarnak, akivel 1810-ben a venezuelai forradalmi junta politikai küldetésére Londonba küldték. Bello úgy döntött, hogy 19 évig ott marad, Chile és Kolumbia követségeinek titkáraként tevékenykedett, szabadidejét pedig tanulmányokkal, tanítással és újságírással töltötte.
Bello helyét az irodalomban Silvas americanas című két verse biztosítja, amelyeket angliai tartózkodása alatt írt, és amelyek a dél-amerikai táj fenséges benyomását közvetítik. Ezek Londonban jelentek meg (1826-27), és eredetileg egy hosszú, soha be nem fejezett eposz, az América részeként tervezték. A második, a Silva a la agricultura de la zona tórrida a trópusi Amerika termékeinek költői leírása, amely Vergiliusra emlékeztető módon magasztalja a vidéki élet erényeit. A 19. századi spanyol-amerikai irodalom egyik legismertebb verse. 1829-ben elfogadta a chilei külügyminisztérium állását, Santiagóban telepedett le, és kiemelkedő szerepet vállalt a város szellemi és politikai életében. Fogadott hazája szenátorává nevezték ki – végül chilei állampolgár lett -, és megalapította a Chilei Egyetemet (1843), amelynek haláláig rektora volt. Bello volt a fő felelőse az 1855-ben kihirdetett chilei polgári törvénykönyvnek, amelyet Kolumbia és Ecuador is átvett, és nagyjából olyan hatással bírt egész Dél-Amerikában, mint a Code Napoléon Európában.
Bello prózai művei olyan változatos témákkal foglalkoznak, mint a jog, a filozófia, az irodalomkritika és a filológia. Ez utóbbiak közül a legfontosabb a Gramática de la lengua castellana (1847; “A spanyol nyelv grammatikája”) című műve, amely sokáig a szakterület vezető tekintélye volt.