Andrea Crespo

Andrea Crespo folyamatos rajzsorozatának középpontjában a pszichopatologizált, potenciális iskolai lövöldözőnek tartott emberek sztereotipizálása áll. A színes ceruzával, 8,5 x 11 hüvelykes nyomtatópapírra, mintegy iskolaszerekből készült, önéletrajzi ihletésű művek a művész középiskolás éveinek jeleneteit ábrázolják. Számot vet a bántalmazókkal, amint az azon a rajzon is látható, amelyen a művész egy látszólag ítélkező és kirekesztő diákcsoporttal áll szemben. Crespo sok zaklatója azért vette célba őt, mert nem tetszett nekik, hogy “Asperger-szindrómás tünetei” vannak – ezt a kifejezést Crespo csak a húszas éveiben tanulta meg egy pszichológustól kapott e-mailből, akit még a korai kamaszkorában keresett fel. Crespo a középiskolában kezdett pszichológushoz járni, amikor a kényszerbetegség, az érzelmi és érzékszervi zavarok és a paranoia egyre súlyosbodó tüneteivel szembesült, és miután egyre frusztráltabbá vált a vényköteles kezelésekkel. Lehetséges, hogy akkoriban megkapta a diagnózist, de nem értette meg teljesen annak következményeit, ezért elfelejtette. Lehetséges azonban, hogy a diagnózist szándékosan eltitkolták előle. Vita folyik arról, hogy a tüneteknek nevet adni hasznos vagy bántó-e egy serdülő számára: lehetővé teheti-e az önmegértésen keresztül a megerősödés érzését, vagy a belsővé tett képességek miatt szégyenérzetet vált ki. Amikor Crespo megkapta a diagnózist, új szemüvegen keresztül tekintett vissza erre az időszakra; így a művészt nagyrészt harmadik személyben látjuk. Az “Asperger-szindróma” kategóriát már nem használják, mivel felváltotta az “autizmus spektrumán” kategória, ami tovább növeli az eltávolítást.

Crespo nyomást érzett a zaklatók részéről, akik az erőszak gondolatait ültették el a fejében azáltal, hogy ráerőltették a lövész sztereotípiát, amely nézet a mássága miatti félelmükben gyökerezik. Hogy világos legyen: soha nem érezte magát kísértésnek a tényleges fegyveres erőszak által. Időnként azonban üres fenyegetésekhez folyamodott, hogy meghiúsítsa a zaklatókat, amint az a hóhér-rajzon is látható. Tisztában volt azzal, hogy a sztereotípiákon alapuló félelmük beteljesülésének előadása egyike azon kevés módoknak, amelyekkel rávehetné őket, hogy békén hagyják. A zaklatásra és az izgatottságra reagálva is egyre inkább robotikusnak érezte magát, ami súlyosbíthatta “Asperger-szerű tüneteinek” megjelenését. A sorozat tehát megmutatja, hogy a zaklatás egyik kockázata, hogy a sztereotípiák önbeteljesítővé válnak. A mű természetesen nem a lövöldözők iránti szimpátiát hivatott kiváltani, hanem a diszkrimináció egyik fajtájáról szól, amellyel a mentális betegek olykor szembesülnek. Túlságosan gyakori, hogy a sajtó az iskolai lövöldözések után a lövöldöző mentális egészségére összpontosít, noha a tanulmányok szerint a tömeges lövöldözések elkövetőinek kevesebb mint egy százalékánál diagnosztizáltak mentális betegséget.1 Ez az egyik módja annak, hogy a stigmákat súlyosbítsák, hogy támogassák a politikai programokat, például a fegyverellenes szabályozást, miközben a pszichopatologizáltakat olyan módon mássá teszik, hogy nem engedik őket beszélni önmagukért. Crespo itt arról elmélkedik, hogy az ilyen sztereotípiák saját tapasztalatai szerint hogyan befolyásolják a mentális betegséggel küzdők mindennapjait.2