Andrew Zimmern Hawaiin a Bizarre Foods America számára

Andrew Zimmern a nap (negyedik? ötödik?) borotvajéggel a Shimazu Shave Ice-ban, amely a Best of Honolulu címlapját díszítette.

Ha múlt pénteken a Shimazu Shave Ice mellett hajtottál el, talán észrevetted őt: Andrew Zimmern, a Bizarre Foods műsorvezetője, amint a liszteszöld és narancssárga csíkos ingéhez illő borotvajégbe fúrta magát, körülötte imádnivaló gyerekekkel, akiknek a borotvajég nagyobb volt, mint a fejük. Melléjük állt a forgatócsoport, amely a Bizarre Foods America egyik következő epizódját forgatta. Nem tervezték, hogy a McKinley gimnazista fiúk csordája fix görgős bicikliken, akik egy pillantást vetettek Zimmernre, és azt kiabálták: “Szeretlek, Andrew!”. Soha nem gondoltam volna, hogy ez Zimmern közönsége.

Zimmern sűrű hétvégét töltött Hawaiin: meglátogatta Miloiit, az utolsó hawaii halászfalut, bejárta a Jade Crack Seed gyárat, opah-t bámult a halárverésen, megkóstolta az Alicia’s Marketet, poi-t font Daniel Anthonyval.

A Harapós kommentár az Oahun töltött első napján érte utol, hogy megtudja, mit talál olyan “bizarrnak” a hawaii ételekben. (Egyébként, ha válaszokat keresel olyan kérdésekre, mint hogy melyik ételt utálja a legjobban (dió) és hol kapta a legrosszabb ételmérgezést (USA), nézd meg ezt a nagyon alapos interjút.)

BC: A Twittereden láttam, hogy Miloliiban jártál. Most beszéltem valakivel, akinek ott van egy háza, és nem tudta elhinni, hogy hagyták, hogy ott forgassatok!

AZ: Amit nem tudtam elhinni, az az, hogy hálókat dobtak ki a vízbe, és apró kis makrélákat húztak ki, amik 30 dollárba kerülnének darabonként bármelyik étteremben, amiről beszélünk. És ez alapvetően csalihal a tonhalfogáshoz. Vagy szárítják, és ez a megélhetési gazdaság, de ugyanakkor ez egy nagyon értékes élelmiszer az egész világon.

BC:

AZ: Én igen. Mert tudtam, hogy mire vállalkozom, és mivel már hosszú ideje ezt csinálom, sok minden kell ahhoz, hogy meglepjen.

BC:

AZ: Nos, mindegyik. Úgy értem, ez bizarr. (Felemeli a shave ice-t, talán a harmadikat ma, félig eper, félig szőlő.)

BC:

AZ: Senki sem gondolja, hogy amit mindennap eszik, az furcsa. De a többi embernek valahol igen.

A faluban, ahol tegnap forgattunk, mindenki azt mondta, hogy “itt nincs semmi furcsa”. De a helyzet az, hogy annyi furcsaság van a kis halak szárításában, sózásában.”

Zimmern úgy néz ki, mintha egyedül akarna maradni a borotvajéggel.

BC:

AZ: Van néhány furcsa ízük. Továbbá, hogy itt ilyen hagyományos ételek vannak, amiket mindenki szeret, az máshol szinte ismeretlen. Mindig van valahol minden városban, például Clevelandben, ahol van valaki, aki borotvajeget árul, de valahol egy plázában van, és ez egy fakó változat. Ez (Shimazu) a híres hely erről. A műsorunk arról is szól, hogy megmutassuk az ételek különböző kulturális útjait, és ez egy kulturálisan nagyon fontos étel.

BC: Olvastam, hogy a “bizarr” ételeket “fenntarthatóbbnak” tartod? Hogyan?

AZ: Már 20 éve mondom, hogy az élelmiszerrendszerünk ebben az országban tönkrement. Amikor tehát kitekintesz a világ többi részére, és látod az emberek kultúráit, országokat, amelyek békében és harmóniában élnek a világukkal, elfogadják, amit kapnak, valóban szezonálisan étkeznek, ahol ezt azért teszik, mert mindenki ezt csinálja, nem pedig azért, mert ez egy fülbemászó magazincikk, akkor nem tudsz nem lenyűgözni, és tudod, hogy az igazi élet titka ott van kint.

BC: Mennyire irányítja ez a gondolat a műsorodat?

AZ: Nem ezt tűztük ki célul, de ez olyasmi, amiről gondoskodom, hogy minden műsorban benne legyen. Nem lehet nem belebotlani. Csak hogy a Milolii halászfalu példáját használjam. Azoknak az embereknek megvan az a képessége, hogy felcsalják a vizet, három-négy csónakot és hatalmas hálókat állítanak fel, behúzzák az egészet, és behúzzák a hurkot. Hetente egyszer halászhatnak, és több ezer fontot tudnak fogni. Meg tudnák csinálni. De nem teszik. Nem törődnek azzal, hogy növeljék a kihúzott halak mennyiségét, mert csak maguknak élnek. Nem egy hatalmas halgyárnak adnak el. Nincs senki más, aki azt mondaná, hogy adjatok még 5000 fontot, és adunk még 10.000 dollárral többet. Nem ez történik. Sütöttek belőle, sóztak belőle, pácoltak belőle, csináltak belőle poke-ot, aztán fogtak még egy csomót és odaadták a szomszédoknak.

BC:

AZ: Bárhová megyünk, mindenhol ez a helyzet. Még Minneapolisban is, ahol élek, jönnek a barátok, és olyan dolgokat csinálnak, amiről én csak álmodni tudnék. A saját városodban kevésbé vagy kalandvágyó. Sokkal jobb változata vagyok önmagamnak, amikor utazom.

BC:

Szóval, ha már a kulturális ételekről beszélünk, gondolatok most, hogy a Twinkies és a Wonderbread eltűnt?

AZ: Hát nem ez a legfurcsább dolog? Mivel a Wonderbread az első számú fehér kenyér Amerikában, azt gondoltam, hogy még a Ding Dongs és a Ho Hos és a Twinkies eladásának csökkenésével is, úgy gondoltam, ki gondolta volna, hogy ez a cég bajban lesz? Ez a legőrültebb dolog, amiről valaha hallottam.

BC: Nem, mert nekik megvan a maguk dolga.

BC: Szomorú vagy, hogy a következő generáció Twinkies és Wonderbread nélkül fog felnőni? Mi az?
AZ: Nem tudom. Az idő majd megmondja. Meglátjuk, ki állja ki az idő próbáját.

A fenti interjút a hosszúság és az érthetőség kedvéért szerkesztettük.