Angry Metal Guy’s Best Heavy Metal Songs of All Time 10-1

Nos, itt is van, emberek. Az utolsó 10 . És ez egy csomó tollat fog felborzolni, ezt garantálom. Ezek többnyire nem számítanak széles körben “kedvenceknek”, és soha nem kerülnének fel a rajongók által megszavazott listákra, de ezek a számok mind elég könnyen felkerültek erre a listára. Már nem vagyok annyira dühös az egész Gibson-listára, és emiatt egy kicsit elvesztettem a gőzt, de ezek a számok mind kibaszott fantasztikus, top-o’-the-line jellegű szarok. Remélem, tetszik a lista, és várom, hogy hamarosan trollkodhassak veled. U MAD BRO!?

10. Dimmu Borgir – Spiritual Black Dimension – “The Insight and the Catharsis” – Nos, ezek a srácok több fronton is nyernek. Az első fronton? Egyértelműen a Freud-utalás. Második front? Ez a dal kurvára király. Mindent imádok benne. A dalszerzés grandiózus, fenséges, súlyos és blastos, miközben rengeteg dallam van benne. Valószínűleg ez volt a zenekar utolsó fantasztikus albuma, de a “The Insight and the Catharsis” és Simen éneke volt az, ami miatt mindig visszatértem ehhez a számhoz. Az énekdallamai teljesen hihetetlenek és szuper addiktívek. És még a gitárszóló is fej-fej mellett áll a Dimmu megszokott munkájával. Újra és újra és újra meghallgattam ezt a dalt, és soha nem untam meg. Roppant jól felépített, jól előadott és minden idők egyik kedvenc metal dala (nyilvánvalóan).

09. Danzig – III: How the Gods Kill – “How the Gods Kill” – “Tényleg?” – mondod. “Danzig?” A pokolba is, igen, Danzig. Lehet, hogy ő egy 4 láb magas gonosz Elvis-imitátor, de ő a leggonoszabb azok közül a faszfejek közül, akikkel valaha is találkoztál. És tényleg, jó kis doomos, bluesos heavy metalt csinált annak idején. De az egyik ilyen, éppen elég jó lemezen volt egy csodálatos és véleményem szerint elfeledett szám: “How the Gods Kill”. Ember, ez nagyszerű. Danzig dallamos hangjaival kezdődik, és csak épül. Soha nem éri el az őrjöngést, de olyan, mint a forrongó gonoszság. Hátborzongató, félelmetes és nagyon-nagyon emlékezetes. Egy igazán nagyszerű heavy metal dal.

08. Blind Guardian – Nightfall in Middle-Earth – “Nightfall” – Ez is egy olyan szám, amit szerintem nem lehet letagadni. Hogy is tagadhatnád le ezt a szart, amikor így az arcodba bámul? Ebben a dalban minden benne van, amit egy power metal bandától elvárhatsz. Az ének? Félelmetes. A harmóniák? Hatalmas. A refrén? Felejthetetlen (tényleg, hetekig énekelni fogod). A történet? J.R.R. Tolkien írta. És bár a Blind Guardian rajongók valószínűleg ki fogják kakálni magukat (ők egy feltűnően szeszélyes és ingatag társaság), valójában nem hiszem, hogy valaha is lett volna ennél jobb. Ezek a srácok egyszerűen szöget ütöttek a fejükbe, és azóta semmit sem csináltak, ami ehhez felért volna. Sajnos, miután a “Nightfall” megváltoztatott, többet akartam belőle, de nem kaptam. De ez a dal számomra soha nem fog meghalni.

07. Amon Amarth – Fate of Norns – “The Fate of Norns” – Ez tulajdonképpen egy furcsa dal, bizonyos értelemben. Mint szám igazából nem a zenekar “legjobbja” még csak nem is, de ez azon kevés heavy metal dalok egyike, aminek a szövege tényleg meghatott, amikor először meghallgattam. Azóta is a kedvenceim közé tartozik, és nem véletlenül. Úgy értem, ez is egy remek dal. Közepes tempójú dallamos death metal, nagyon emlékezetes refrénnel, de igazából csak a dalszöveg az, ami engem megfogott. Azt hiszem, a gondolat, hogy Johan Hegg a halott fia miatt sír, teszi ezt velem. Nem is tudom, úgy tűnik, hogy az Angry Metal Guy valójában Soft and Cuddly Metal Guy. Mindegy, ez a dal egy olyan szám, amihez mindig visszatérek, és alaposan megszeretem. Különösen az “ALLFATHER!!!!” részt. Ó ember, libabőrös vagyok, ahogy most hallgatom. “Leteszem őt egy máglyára / Királyhoz méltó temetés / És ahogy mellé fekszem / Érzem, ahogy belénk fonódnak”. Annyira kibaszott metál.

06. Rhapsody – Power of the Dragonflame – “Agony Is My Name” – Ó ember, J-nek igaza van. Én egy power metal buzi vagyok! Mert haverok, ez a dal egyszerűen egyenesen tökös. Ebben a számban minden benne van. Olyan, mintha megnézték volna Yngwe Malmsteent, aztán csak felemelték volna ezerrel. Minden itt van: a túlzásba vitt ének, a refrén, a barokk gitárszólók és a pokolba, még egy csembaló is, és ez 100%-osan király. Egyszerűen minden ebben a dalban totális nyerő. A refrén, az énekhang, minden egyes hangszer a felvételen. Oh. Meghallgatom, és ösztönösen dudálni kezdek. Ez olyan reflexszerű. Bassza meg. Egy ilyen nagyszerű szám, és ennek a bandának volt néhány nagyszerű száma.

05. Iced Earth – Something Wicked Comes this Way – The Trilogy: “Prophecy”, “Birth of the Wicked” és “The Coming Curse” – Oké, csalok. De *nem kellene* csalnom, csakhogy Jon Schaffer nem ezt az egy dalt tette fel a lemezre. De láttál már valaha valakit, aki csak egy ilyen számot játszott? Nem. Játszottak valaha is csak egy ilyen számot élőben? Nem. Ez egy nagy, félelmetes, epikus dal, és szó szerint ez az egyetlen Iced Earth, amit egyáltalán meghallgatok még. Matt Barlow egy fenevad ezeken a számokon, és mindhárom szám egyszerűen… nos… félelmetes. Igazából nem találom a szavakat, hogy hogyan magyarázzam el, miért szeretem ezeket a dalokat annyira, amennyire szeretem. Egyszerűen szuper epikusak, Schaffer eddigi legjobb írásaival, és minden olyan dologgal, amit a metálban szeretsz. Galopp, villám triolák a dobokon és a gitárokon, és minden összeesküvéses dráma, amit csak meg tudsz enni. Most hallgasd meg, és mondd, hogy ez a szar nem érdemli meg ezt a helyet a listán.

04. Opeth – Blackwater Park – “The Drapery Falls” – Az Opeth mostanában nevetségesen népszerű, és ez a lemez tette ezt. És bár nem szoktam a konszenzusnak hódolni, nehéz figyelmen kívül hagyni, hogy ez a lemez különleges volt. Mert, nos, különleges volt. Minden, ami rajta volt, nagyon jól működött, és bár szerintem még csak nem is ez a zenekar legjobbja, mégis tovább élt. Számomra ez a szám az egyik oka annak, hogy a birtokomban lévő egyik legjobb metallemezként és a zenekar egyik legjobbjaként él tovább. Emlékszem, amikor először hallottam, és leesett az állam, amikor a 4 percnél beütött a váltás: “Pull me down again and guide me into… Aaah!” Ó, ember. Ez padlóra küldött, és soha nem felejtettem el. És a mai napig nem felejtettem el. Már nem nagyon hallgatok Opeth-et, és rettegek az új lemeztől, de a “The Drapery Falls” visszahozza a régi jó öreg nosztalgikus érzéseket.

03. Metallica – Ride the Lightning – “Creeping Death” – Uh. szia. Metallica? Igen, ami engem illet, ezek a srácok a modern korszak legjobban fennmaradt thrash zenekara (vagyis az első három albumuk még mindig a legjobb), de be kell vallanom, hogy az első nagylemezem tulajdonképpen egy Metallica lemez volt, szóval ne áltassuk magunkat, emberek. Én egy elfogult faszfej vagyok. Mégis, sosem értettem a Master of Puppets iránti rajongást, amikor a Ride the Lightning sokkal jobb lemez volt, és a “Creeping Death” a korona-anyabaszó-gyémánt a Metallica fejfedőjén (ezeknek a srácoknak már nincs koronájuk, céges bulikat játszanak a kurva életbe). Mégis, ez a szám egyszerűen félelmetes. Fülbemászó, radikális, remek szólói vannak, és az egyik legjobb chanty rész bármelyik dalban. Ráadásul… bibliai? Hát, mindegy, a Biblia legmetálosabb része volt az biztos. Nagyszerű szar.

02. Iron Maiden – Seventh Son of a Seventh Son – “The Prophecy” – Ez a második prófécia a toplistámon, de a kettő közül simán ez a jobb. Számomra az, ami az Iron Maident minden idők legjobb heavy metal bandájává teszi, az a prog. Ők egy heavy metal zenekar voltak, ez igaz. És írtak néhány kibaszott pergős számot, amit abszolút imádok. De a “The Prophecy” egy olyan félelmetes és epikus szám, és finoman progresszív, hogy egyszerűen megtestesít mindent, amit a mai heavy metalban szeretek. Van egy klassz felvezetője, nagyszerű dinamikus énekhangja és egy vagány riffje. Dickinson elképesztően hangzik, de soha nem próbál sikítani, vagy elbaszni a vokállal a tökéből, egyszerűen csak halott. A gitármunka ebben a dalban fantasztikus, és Steve Harris basszusgitárja tényleg páratlan. A dallamok ragadósak, a gitárszólók pedig tökösek, bár határozottan nem ezek a legjobbak ezen az albumon (‘mert a címadó szám viszi ezt). És akkor az outro. Egy harmonizált riff és gyönyörű akusztika alatta. Majdnem túl sok, túl gyors, és mégis valamiért a bőröm alá bújt, és nem hagyott el. Garantálom, hogy ha valaha is elindítok egy sikeres zenekart, ez lesz az első dal, amit feldolgozunk. Megmutatja mindazt a dinamizmust, amit a zenekar társai soha nem tudtak felmutatni, és még mindig zöldülnie kellene a zenekaroknak az irigységtől.

01. Blaze – Silicon Messiah – “Stare at the Sun” – Nehéz kifejezni, mennyire imádtam ezt a lemezt 18 évesen. Ha jó, őszinte heavy metalról van szó, a 2000-es évek nem voltak szépek. Volt power metal, volt neo-thrash, és persze, van egy csomó retro-’80-as évekbeli zenekar, de egyikük sem csinál jó, őszinte heavy metalt meggyőzően, ilyen feszes, modern hangzással. De a Silicon Messiah pont ilyen volt. A Blaze Bayley vezette, hazai – és kiváló angol játékosokból felépülő – Blaze pedig pontosan ezt tette. A “Stare at the Sun” pedig ennek a lendületnek, ennek az éhségnek és ennek a szikrának a betetőzése. Ebben a dalban minden a helyén van. A felépítés kifogástalan, a gitárszólók elit, a szöveg egyedi és jól megírt (egy emberről szól, aki megőrül az űrben, miközben a napunkat jelentő apró pontot bámulja, mi lehet ennél metálosabb?), a produkció pedig Andy Sneap úr (akiről talán már hallottál) hatalmas és súlyos. A “Stare at the Sun” egyszerűen példázza mindazt, ami jó a heavy metalban. Véleményem szerint ez a heavy metal tökéletesség definíciója.