António Vieira

António Vieira, (született 1608. február 6., Lisszabon, Portugália – meghalt 1697. július 18., Salvador, Brazília) jezsuita misszionárius, szónok, diplomata és a klasszikus portugál próza mestere, aki aktív szerepet játszott mind a portugál, mind a brazil történelemben. Prédikációi, levelei és állami iratai értékes mutatót nyújtanak a 17. századi világ véleményklímájáról.

Vieira hatéves gyermekként szüleivel Brazíliába ment. A bahiai jezsuiták kollégiumában tanult, 1623-ban belépett Jézus Társaságába, és 1635-ben szentelték pappá. Hamarosan a gyarmat legnépszerűbb és legbefolyásosabb prédikátora lett, és prédikációit, amelyekben arra buzdította a különböző fajokat, hogy csatlakozzanak a portugálokhoz fegyverrel a Brazíliát megszálló hollandok ellen (1630-54), a brazil nemzeti misztika első kifejeződésének tekintik, amely egy új, kevert vérű faj kialakításáról szól. A brazil partvidék lingua francája, a tupí-guaraní nyelv mellett Vieira megtanult számos helyi amazóniai dialektust és az Angolából Brazíliába hurcolt fekete rabszolgák kimbundu nyelvét is.

Vieira 1641-ig dolgozott az indiánok és a fekete rabszolgák között, amikor egy portugál küldöttséggel elment, hogy gratuláljon IV János király trónra lépéséhez. A király hamarosan Vieira magabiztos és vonzó személyiségének bűvkörébe került, és a magas, sovány, dinamikus jezsuitát “a világ legnagyobb emberének” tekintette. A király az infáns nevelőjévé, udvari prédikátorává és a királyi tanács tagjává tette. Vieira olyannyira ragaszkodott a királyhoz, hogy János halála (1656) után az a szilárd elképzelés alakult ki benne, hogy a király visszatér és megnyitja a béke és jólét megjövendölt aranykorát.

1646 és 1650 között Vieira diplomáciai küldetéseket teljesített Hollandiában, Franciaországban és Olaszországban. De azzal, hogy nyíltan kiállt a Portugáliában a kereszténységre áttért zsidókkal szembeni tolerancia mellett, és mivel a béke áraként hajlandó volt átengedni Pernambucót a hollandoknak, ellenségeket szerzett magának Portugáliában. 1652-re bölcs döntésnek bizonyult, hogy elhagyja az országot és Brazíliába távozik. A rabszolgatartás elítélése miatt 1654-ben visszatért Lisszabonba. Portugáliai tartózkodása alatt rendeletekkel biztosította a brazil indiánok védelmét a rabszolgaságtól, és a jezsuiták számára monopóliumot teremtett az indiánok kormányzásában. 1655-ben diadalmasan tért vissza. Folytatta apostoli misszióját Maranhãóban és az Amazonas-deltában, ahol hat éven át sokat utazott és erőteljesen dolgozott, mielőtt 1661-ben visszakényszerült Lisszabonba. János visszatérésének megjóslásáért az inkvizíció elítélte és bebörtönözték (1665-67).

A szabadulása után (1668) Rómába ment, ahol sikerült elérnie, hogy a megtért zsidók legalább ideiglenesen toleránsak legyenek. Hat évig maradt ott, majd Krisztina svéd királynő gyóntatója és irodalmi akadémiájának tagja lett. 1681-ben visszatért Bahiába, ahol az indiánok szabadságáért harcolva 89 éves korában bekövetkezett haláláig maradt.

Vieirát mind a portugálok, mind a brazilok irodalmárként tartják számon. Bár prózastílusa a maga dísztelenségében, latinizmusaiban és bonyolult fogalmazásaiban az Óvilág terméke, művei érzelmi szabadságukban, gondolati merészségükben és a faji tolerancia haladó attitűdjében az Újvilágéi.