Antineoplasztonok: a kutatás története (I)

Az antineoplasztonok a természetben előforduló peptidek és aminosav-származékok, amelyek szabályozzák a daganatok növekedését. Az antineoplasztonok elmélete az autonóm rendszerek kibernetikai elméletének az emberi vérben található peptidek vizsgálatára való alkalmazásával született meg. Az eredeti kutatások 1967-ben kezdődtek, amikor észrevették, hogy a rákos betegek szérumának peptidtartalma jelentősen különbözik a kontrollcsoporthoz képest. Mivel a vizeletből is hasonló peptidfrakciókat izoláltak, kutatási programot hoztak létre a vizeletből származó antineoplasztikus peptidek azonosítására. A vizelet és vizeletkivonatok gyógyászati felhasználása évszázadok óta ismert az ókori Egyiptomban, Görögországban, Rómában, Indiában, valamint Észak- és Közép-Amerikában. A modern korban a vizeletben található növekedésgátló anyagok első vizsgálatát 1937-ben végezték el. A vizelet peptidjeinek kutatása hosszú múltra tekint vissza, és egy lengyel kutató, S. Bondzynski kezdeményezte 1897-ben. Az antineoplasztonok teljesen másnak bizonyultak, mint a vizeletből más szerzők által izolált peptidek és aminosav-származékok. Az antineoplasztonokkal kapcsolatos kutatások a vizeletből különböző peptidfrakciók izolálásához vezettek, amelyeket Antineoplaszton A1, A2, A3, A3, A4 és A5 néven neveztek el, és amelyek magas rákellenes aktivitással és alacsony toxicitással rendelkeztek. Az első aktív komponenst 3-fenilacetilamino-2,6-piperidindionként azonosították, és Antineoplaston A10-nek nevezték el. Az Antineoplaston A10 két szintetikus származékát Antineoplaston AS2-1 és AS2-5 névre keresztelték. Valamennyi antineoplaston-formulát I. fázisú klinikai vizsgálatra nyújtották be előrehaladott rákos betegeknél. A kezelés mentes volt a jelentős mellékhatásoktól, és számos előrehaladott rákos esetben objektív választ eredményezett.(ABSTRACT TRUNCATED AT 250 WORDS)