Appalache Trail:

Amint Amerika nyugtalanná válik a több hónapos Covid-zárlat után, vágyakozik a szabad természet szépségei után – és nincs is olyan közösség a természettel, mint az Appalachian Trail túrázása.

Egy sűrű erdő fái és a Georgia állam egyik hegyének oldalában lezúduló vízesések között egy ikonikus kőboltozat jelzi a kaland bejáratát.

Az Appalache Trail déli feje, a világ leghosszabb összefüggő gyalogösvénye itt, a Springer-hegyen kezdődik, és közel 3200 mérföld (3540 km) hosszú utat vág át 14 keleti amerikai államon, hogy egy másik csúcson – a Maine állambeli Mount Katahdin sziklás, kopár tetején – érjen véget.

Az útvonal végigjárása során magányossággal, nehézségekkel, félelemmel és néha még a halállal is szembe kell nézni – mégis, minden évben mintegy 3000 ember próbálja végigjárni az ösvény teljes hosszát, és tavasszal kezdi meg a túrát.

A leendő ösvényhódítók kétharmada, a “thru-túrázók” ezt az északi útvonalat választják, és eljutnak New Englandbe, mielőtt a késő őszi északi hideg véget vet a túraszezonnak.

De mint oly sok minden mást, amit a Covid-19 járvány érintett, ebben a szezonban a legjobban megtervezett terveket (amelyek előkészítése akár három évig is eltarthat), hogy az amerikai vadon ezen szakaszát is nekivágják, a betegség keresztülhúzta.

Mivel az országot lezárták, vannak, akik arról a napról álmodoznak, amikor visszatérhetnek a nagyszerű természetbe, mondja Larry Luxenberg az Appalachian Trail Museumtól, amely kénytelen volt elhalasztani a 2020-as Hírességek Csarnokába való beiktatásának tervét ebben a hónapban. A nagy túra várakozik, az eljövendő felfedezés szimbóluma.

Az is lehet, hogy nincs alkalmasabb idő arra, hogy jobban vágyjunk a gondok elhessegetésére, mint egy csapás után. Az Appalache Trail ötlete 1921-ben egy tragédia után született.

Benton MacKaye amerikai természetvédő egy “szentélyt és menedéket a mindennapi világi kereskedelmi élet nyüzsgése elől” tervezett, amely az Egyesült Államok keleti részén vezetne keresztül, miközben a felesége halálát gyászolta.

Az első ember, aki teljesítette az utat, Earl Shaffer, 1948-ban tette meg, miután a második világháborúban szolgált. Azt mondta, hogy “ki akarta sétálni a hadsereget a rendszerből”.

Az azóta eltelt évtizedekben az ösvényt helyi kiránduló klubok társulásai bővítették, karbantartották és tartották karban, amelyek az ösvény egyes szakaszait gondozzák, lazán felügyelve az Appalachian Trail Conservancy (ATC) jótékonysági szervezet által. Az önkéntesek segítik a túrázókat az út mentén, gondozzák a menedékházakat és takarítják az erdőt, hegyet, mezőt és utat átszelő ösvényeket.

Mára az ösvény túrázása “az amerikai kaland kvintesszenciájává vált” – mondja Luxenberg úr. Bill Bryson, az utazási író újra felfedezte az elveszett Amerikát, és könyvet írt; Mark Sanford, egykori republikánus kormányzó csak úgy tett – bár azt állította, hogy 2009-ben túrázott, ő egy egészen másfajta kalandban vett részt.

Az embereket nagyjából ugyanazért vonzza az “A.T.”, mint korábban – mert kihívásra, kalandra vágynak, hogy elszakadjanak a modern élettől, különösen olyan időkben, mint most, a megpróbáltatások idején.

“Ezt látod a világjárvány idején. Van ez az igazi vágy, hogy újra kapcsolatba kerüljünk a természettel” – mondja Luxenberg úr.

Március 31-e óta azonban több százan kényszerültek arra, hogy lemondjanak életük útjáról, amikor az ATC felszólította a túrázókat, hogy menjenek haza.

Az útvonal mentén lévő szállások és étkezdék bezártak, az önkéntesek csökkentették a létszámot, és az útvonal mentén lévő “ösvényvárosokban” a helyiek, akikre a túrázóknak szükségszerűen számítania kell, bezárkóztak. Az ATC közölte, hogy nem ismeri el azokat a túrázókat, akik a járvány idején vállalják a túrákat.

• Több százan teljesítik a törölt Ten Tors túrákat otthon

A koronavírus “nagyjából megölte az északi szezonunkat” – mondta Vickey Kelley, akinek szállodája, a Doyle Duncannonban (Pennsylvania) a túrázók híres helye, a The Inquirer újságnak. Kénytelen volt bezárni, mivel a szálloda 115. évfordulóját ünnepelte volna.

Az észak-karolinai Franklinben – egy másik “ösvényvárosban” – több tucat túrázó maradt hoppon áprilisban, amikor jött a parancs, hogy menjenek haza, és a helyi túrafesztivált törölték.

Warren Doyle, az ösvényoktató (aki nem kötődik a Doyle szállóhoz) egyike lett volna annak a négy kitüntetettnek, akiket ebben a hónapban iktattak volna be az Appalachian Trail Hall of Fame-be.

1973 óta 18 alkalommal járta végig az ösvény teljes hosszát – ez a legtöbb “thru-hike” rekordja az “A” mentén.T.”

Még akkor is, amikor nem volt világjárvány, “soha senkit nem bátorítottam arra, hogy végigjárja az ösvényt – az emberek talán meglepőnek találják ezt” – mondja Doyle úr, “mert nem akarok felelős lenni a fájdalmukért és szenvedésükért.”

Mégis tanácsot ad bárkinek, aki megkéri, mondja, mert az út a mai Amerikában a legközelebb áll a múlt nagy felfedezéseihez – mint Lewis és Clark, talán.

Amikor 1973-ban először útnak indult, éppen a Highlander Folk School programját fejezte be, egy alternatív oktatási intézményt Tennessee-ben, amely társadalmi igazságosságot tanított és az amerikai polgárjogi mozgalom vezetőit képezte ki, köztük Rosa Parksot és Martin Luther Kinget, Jr.

“Az első túrám zarándoklat volt”, mondja, “olyasmit akartam tenni, amire senki sem utasított, nem volt külső jutalom – se trófea, se szurkolók. Egyedül kellett megtennem, és nehéznek kellett lennie. Nem azt akartam látni, hogy mennyit tudok elviselni, hanem azt, hogy mennyit tudok feladni. Elég nagy utazás volt.”

A Lótuszevők és Lord Tennyson járt a fejében, amikor elindult, és az ősi vándorló filozófiákra gondolt, a homéroszi utazástól az aboriginek vándorútjáig.

Mondja, sok olyan nap volt, amikor sírt a puszta magánytól. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor egyedül vállalkozott az útra – a következő 17-en másokkal, köztük ő vezette a csoportokat tíz expedíción.

Számításai szerint több mint száz embert vezetett végig a túrán. Akik jelentkeznek vele az expedíciókra, azoknak meg kell ígérniük, hogy befejezik. A túrát egy kört alkotva kezdik a Springer-hegy tetején, hogy jelezzék annak kezdetét, és hónapokkal később, amikor a végére érnek, mindannyian újra megformálják ezt a kört.

Az emberek azt mondják neki, amikor befejezik, hogy a legmegrendítőbb érzés az, hogy “többet tapasztaltak, mint amire valaha is számítottak – több kényelmetlenséget, több szépséget, több kalandot, több kihívást…. egyszerűen többet.”

Hozzátette: “Azt mondanám annak a több száz embernek, akik idén tavasszal feladták a T.A.T. álmaikat: “maga az ösvény szabadsága és egyszerűsége soha nem zárul le”.”