Ariel Sharon
1953 júliusában Sharont nevezték ki a 101-es egység vezetőjévé, egy kommandós csoport élére, amelynek feladata az volt, hogy megtorló támadásokat hajtson végre jordániai határ menti falvak ellen, válaszul az arab irregulárisok betöréseire. Sharon jelentős cselekvési önállóságot kapott, amihez természetes lendületesség és vakmerőség társult. Októberben az egyik ilyen akció, a ciszjordániai Qibyā falu elleni megtorló támadás 69 civil halálát okozta, akik közül sokan nők és gyermekek voltak. Az epizód kritikát váltott ki Izraelben és külföldön egyaránt. Moshe Sharett izraeli külügyminiszter, aki ellenzett minden ilyen megtorlást, elítélte a rajtaütést, mivel az Izraelt a világ előtt “vérszívók bandájaként leplezte le, amely tömeggyilkosságra képes”. Sharont azonban megvédte az ország harcias első miniszterelnöke, David Ben-Gurion, aki a fiatal Sharont eredetinek és látnoknak nevezte. Naplójában Ben-Gurion azt is megjegyezte: “Ha megszabadulna attól a hibájától, hogy nem mondja ki az igazságot, és elhatárolódna a pletykáktól, kivételes katonai vezető lenne.”
1955-ben Sharon újabb rajtaütést vezetett, ezúttal a Gázai övezetet megszálló egyiptomi erők ellen. Az incidens, amelyben 38 egyiptomi és 8 izraeli halt meg, fokozta a feszültséget Izrael és Egyiptom között. A válság 1956 októberének végén abban csúcsosodott ki, hogy Izrael titkos szövetségben Nagy-Britanniával és Franciaországgal megszállta Egyiptomot (lásd: szuezi válság). Az ezt követő hadjáratban Sharon parancsnokolta az ejtőernyősöket, akik elfoglalták a stratégiai fontosságú Mitla-hágót a Sínai-félsziget középső részén. Túllépte a parancsokat, és súlyos veszteségeket szenvedett, ami ismét a katonai képességeiért járó dicséret és a sajátfejű vezetéséért érkező kritikák keverékét vonta maga után.
1957-ben az angliai Camberleyben lévő Staff College-ba küldték tisztképzésre. Később részmunkaidőben a Héber Egyetem akkori tel-avivi részlegén tanult, és 1966-ban jogi diplomát szerzett.
1967 májusának végén Egyiptom remilitarizálta a Sínai-félszigetet, és blokádot hirdetett a Tiráni-szoroson áthaladó izraeli hajók ellen. Amikor az izraeli kormány hezitálni látszott az egyiptomi akciókra adott válaszlépésekkel kapcsolatban, Sharon azt javasolta Yitzhak Rabin vezérkari főnöknek, hogy a katonai főparancsnokság vegye át a hatalmat, és tartsa fogva a kabinetet, amíg a fegyveres erők megelőző támadást indítanak Egyiptom ellen. Néhány nappal később azonban maga a kormány döntött a háborúról.
Sharon, aki ekkor már vezérőrnagy volt, az 1967. júniusi hatnapos háborúban az Egyiptom ellen bevetett három páncélos hadosztály egyikét irányította. Miután az izraeli légierő a konfliktus első napján megsemmisítette Egyiptom legtöbb harci repülőgépét a földön, az izraeli szárazföldi erők ismét végigsöpörtek a Sínai-félszigeten, ahol kevés ellenállásba ütköztek. Sharont katonai hősként üdvözölték.
A háború után Sharon ellenezte a Bar-Lev-vonal (az egyiptomi támadás elleni védelemre épített erődítmények láncolata) megépítését a Szuezi-csatorna mentén. Az egyiptomi szúrópróbaszerű támadásokkal szemben egy mozgékonyabb, aktivista stratégiát részesített előnyben, de felülbírálták. A Déli Parancsnokság főparancsnokaként (1969-72) Sharon a Szuezi-csatorna mentén tartotta a frontot Egyiptom kimerítő háborújával szemben. 1971-72-ben ő volt felelős a Gázai övezet folyamatos izraeli megszállásával szembeni kezdődő palesztin ellenállás leveréséért, gyakran brutális módszerekhez folyamodva.
A lobbanékonyság, ellenőrizhetetlenség és dogmatizmus vádjai közepette Sharon sok ellenséget szerzett, és távol tartották attól a vezető katonai pozíciótól, amelyet katonai hőstettei egyébként megszerezhettek volna számára. 1973 júliusában lemondott a hadseregből, és visszavonult, hogy juhokat, bárányokat és lovakat neveljen a Sycamore Farmon, egy tanyán az északi Negev sivatagi régióban.