Arisztoteliánizmus
ÓgörögSzerkesztés
A peripatetikus iskola tagjai voltak Arisztotelész eredeti követői. Az iskola legjelentősebb tagjai Arisztotelész után Theophrasztosz és lámpaszaki Sztratón voltak, akik mindketten Arisztotelész kutatásait folytatták. A római korban az iskola az ő munkásságának megőrzésére és védelmére összpontosított. E tekintetben a legfontosabb személyiség az afrodisziasi Sándor volt, aki kommentálta Arisztotelész írásait. A neoplatonizmus 3. századi felemelkedésével a peripatetizmus mint önálló filozófia véget ért. A neoplatonisták mégis arra törekedtek, hogy Arisztotelész filozófiáját beépítsék a saját rendszerükbe, és számos kommentárt készítettek Arisztotelészhez.
Bizánci BirodalomSzerkesztés
A bizánci arisztotelizmus a Bizánci Birodalomban arisztotelészi parafrázisok formájában jelent meg: olyan adaptációk, amelyekben Arisztotelész szövegét átfogalmazzák, átrendezik és megkurtítják, hogy az könnyebben érthető legyen. Ezt a műfajt állítólag Themisztosz találta ki a 4. század közepén, Michael Psellos elevenítette fel a 11. század közepén, és Szophoniasz fejlesztette tovább a 13. század végén és a 14. század elején.
Leo matematikust a 9. század közepén nevezték ki a Magnaura iskola filozófiai tanszékére, hogy arisztotelészi logikát tanítson. A 11. és 12. században alakult ki a XII. századi bizánci arisztoteliánizmus. A 12. század előtt az arisztotelészi kommentárok teljes bizánci termése a logikára összpontosított. Az 1118 utáni két évtizedben keletkezett arisztotelészi kommentárok által lefedett témák köre azonban sokkal szélesebb, ami Anna Comnena hercegnő kezdeményezésének köszönhető, aki számos tudóst bízott meg azzal, hogy írjanak kommentárokat Arisztotelész korábban elhanyagolt műveiről.
Iszlám világSzerkesztés
Az Abbászida Birodalomban számos külföldi művet fordítottak le arabra, nagy könyvtárakat építettek, és szívesen fogadták a tudósokat. Harun al-Rasid kalifa és fia, al-Ma’mun kalifák alatt virágzott a bagdadi Bölcsesség Háza. A keresztény tudós Hunayn ibn Ishaqot (809-873) a kalifa bízta meg a fordítási munkálatokkal. Iszhaq még életében 116 írást, köztük Platón és Arisztotelész műveit fordította le szír és arab nyelvre.
A Bölcsesség Háza megalapításával az arisztotelészi művek teljes fennmaradt korpusza (az Eudémiai etika, a Magna Moralia és a Politika kivételével) elérhetővé vált, a görög kommentárokkal együtt; ez a korpusz egységes alapot teremtett az iszlám arisztoteliánizmus számára.
Al-Kindi (801-873) volt az első muszlim peripatetikus filozófus, aki a görög és hellenista filozófia arab világba való bevezetésére tett erőfeszítéseiről ismert. Az arisztotelészi és neoplatonista gondolkodást iszlám filozófiai keretbe foglalta. Ez fontos tényező volt a görög filozófia bevezetésében és népszerűsítésében a muszlim szellemi világban.
A filozófus Al-Farabi (872-950) több évszázadon át nagy hatással volt a tudományra és a filozófiára, és a maga idejében széles körben úgy tartották, hogy tudásban Arisztotelész után a második helyen áll (erre utal a “második tanító” cím is). A filozófia és a szufizmus szintézisét célzó munkássága előkészítette az utat Avicenna (980-1037) munkássága előtt. Avicenna volt Arisztotelész egyik fő értelmezője. Az általa alapított gondolkodási iskola avicennizmus néven vált ismertté, amely nagyrészt arisztotelészi és neoplatonista összetevőkre és fogalmi építőelemekre épült.
A Földközi-tenger nyugati végén, II. al-Hakam (961-976) córdobai uralkodása idején hatalmas fordítói erőfeszítéseket tettek, és számos könyvet lefordítottak arabra. Averroes (1126-1198), aki élete nagy részét Córdobában és Sevillában töltötte, különösen Arisztotelész kommentátoraként tűnt ki. Gyakran két vagy három különböző kommentárt írt ugyanarról a műről, és mintegy 38 Averroes-kommentárt azonosítottak Arisztotelész műveiről. Bár írásai csak marginális hatást gyakoroltak az iszlám országokban, művei végül nagy hatást gyakoroltak a latin Nyugaton, és az averroizmus néven ismert gondolkodási iskolához vezettek.
Nyugat-EurópaSzerkesztés
Noha úgy tűnik, hogy Arisztotelész némi ismerete a Római Birodalom bukása után is megmaradt Nyugat-Európa egyházi központjaiban, a kilencedik századra szinte minden, amit Arisztotelészről ismertek, Boethiusnak az Organonhoz fűzött kommentárjaiból és néhány rövidítésből állt, amelyeket a hanyatló birodalom latin szerzői, Sevillai Izidor és Martianus Capella készítettek. Ettől kezdve egészen a XI. század végéig kevés előrelépés tapasztalható az arisztotelészi ismeretek terén.
A XII. századi reneszánsz idején az európai tudósok nagyban keresték az új ismereteket. A velencei Jakab, aki valószínűleg néhány évet Konstantinápolyban töltött, a XII. század közepén görögből latinra fordította Arisztotelész Utóelemzéseit, és ezzel először tette elérhetővé latinul a teljes arisztotelészi logikai korpuszt, az Organont. A tudósok Európa azon területeire utaztak, amelyek egykor muszlim uralom alatt álltak, és még mindig jelentős arabul beszélő lakossággal rendelkeztek. Közép-Spanyolországból, amely a XI. században visszatért a keresztény uralom alá, a tudósok a XII. században számos latin fordítást készítettek. E fordítók közül a legtermékenyebb a cremonai Gerard (1114-1187 körül) volt, aki 87 könyvet fordított le, köztük Arisztotelész számos művét, például a Hátsó analitikát, a Fizikát, az Égiekről, a Nemzésről és romlásról és a Meteorológiát. Michael Scot (1175-1232 körül) lefordította Averroes kommentárjait Arisztotelész tudományos műveihez.
Aristotelész fizikai írásait kezdték nyíltan megvitatni. Abban az időben, amikor Arisztotelész módszere az egész teológiát áthatotta, ezek az értekezések elegendőek voltak ahhoz, hogy az 1210-1277-es Elítélésekben heterodoxia miatt eltiltsák. Ezek közül az elsőben, 1210-ben Párizsban kimondták, hogy “sem Arisztotelész természetfilozófiai könyveit, sem azok kommentárjait nem szabad Párizsban nyilvánosan vagy titokban olvasni, és ezt kiközösítés terhe mellett megtiltjuk”. Az Arisztotelész tanításának korlátozására tett további kísérletek ellenére azonban 1270-re az Arisztotelész természetfilozófiájának tilalma hatástalan maradt.
Moerbeke-i William (1215-1286 körül) vállalkozott Arisztotelész műveinek teljes fordítására, illetve egyes részek esetében a meglévő fordítások átdolgozására. Ő volt a Politika (1260 körül) első fordítója görögből latinra. Arisztotelész számos, akkoriban forgalomban lévő latin nyelvű példányáról feltételezték, hogy Averroész hatása alatt állt, akiről azt gyanították, hogy a korábbi Arisztotelész-fordításokban található filozófiai és teológiai hibák forrása volt. Ezek az állítások azonban alaptalanok voltak, mivel Averroes alexandriai arisztoteliánizmusa “az Avicenna által bevezetett Arisztotelész szövegének szigorú tanulmányozását követte, a hagyományos neoplatonizmus nagy része beépült a hagyományos arisztoteliánizmus testébe.”
Albertus Magnus (1200-1280 körül) az első középkori tudósok között volt, aki Arisztotelész filozófiáját a keresztény gondolkodásra alkalmazta. Arisztotelész legtöbb rendelkezésére álló művének parafrázisát készítette el. Megemésztette, értelmezte és rendszerezte Arisztotelész műveinek egészét, amelyet az arab kommentátorok latin fordításaiból és jegyzeteiből szedett össze, az egyházi tanítással összhangban. Az ő erőfeszítései eredményeként alakult ki Arisztotelész keresztény recepciója Nyugat-Európában. Albertus nem tagadta meg Platónt. Ezzel az őt megelőző uralkodó filozófiai hagyományhoz tartozott, nevezetesen a “konkordista hagyományhoz”, amely Arisztotelészt és Platónt értelmezés útján igyekezett összehangolni (lásd például Porphyrus On Plato and Aristotle Being Adherents of the Same School). Albertus híres írása:
“Scias quod non perficitur homo in philosophia nisi ex scientia duarum philosophiarum: Aristotelis et Platonis”. (Metafizika, I, tr. 5, c. 5) (Tudd meg, hogy az ember nem tökéletesedik a filozófiában, ha nem a két filozófus, Arisztotelész és Platón tudása nélkül)
Aquinói Tamás (1225-1274), Albertus Magnus tanítványa, egy tucatnyi kommentárt írt Arisztotelész műveihez. Tamás hangsúlyozottan arisztotelészi volt, átvette Arisztotelész elemzését a fizikai tárgyakról, a helyről, az időről és a mozgásról alkotott felfogását, az ősmozgó bizonyítását, kozmológiáját, az érzékszervi észlelésről és az értelmi tudásról szóló beszámolóját, sőt erkölcsfilozófiájának egyes részeit is. Az Aquinói Tamás munkásságának örökségeként létrejött filozófiai iskola thomizmus néven vált ismertté, és különösen a dominikánusok, majd később a jezsuiták körében volt nagy hatással.
A 14. századi tudós Nicole Oresme Albert és Tamás kommentárjait, valamint Páduai Marsilius Defensor pacis című művét felhasználva lefordította Arisztotelész erkölcsi műveit franciára, és kiterjedt kommentárokat írt hozzájuk.
ÚjkorSzerkesztés
A modern természetfilozófusok kritikája nyomán visszavonulót fújt, a teleológia jellegzetesen arisztotelészi gondolata Wolffon és Kanton keresztül Hegelhez került, aki a történelemre mint totalitásra alkalmazta. Bár ezt a projektet Trendelenburg és Brentano nem arisztotelésziánusként bírálta, ma már gyakran mondják, hogy Hegel hatására Marxra is jelentős arisztotelészi hatást gyakorolt. A posztmodernisták ezzel szemben elutasítják az arisztoteliánizmusnak azt az igényét, hogy fontos elméleti igazságokat tárjon fel. Ebben követik Heidegger kritikáját Arisztotelészről, mint az egész nyugati filozófiai hagyomány legnagyobb forrásáról.