Artist

Kim Alexander, aki az Image 44. számában bemutatta az Austinban élő Lance Letscher kollázsművészt, maga is elragadó művész. Furcsa, szürrealista festményein ropogós, játékos dizájnelemek és trompe l’oeil képek keverednek a fájdalom és veszteség mélyen együttérző portréival. Egyszerre intellektuális és humánus, szellemes és érzelmes, munkáin érződik a filozófia és az esztétika terén végzett széleskörű olvasmányai, valamint a dallasi városi középiskolában tanított bevándorló diákoknak szerzett tapasztalatai hatása. Letscherről szóló esszéje a művészeti világ eszméinek alapos ismeretét ötvözi egy dolgozó festő szemével: megvilágítja Letscher szín- és textúrahasználatát, a titok kifejezésére irányuló nagyobb projekt kontextusába helyezve azt, és eközben megküzd a modernizmus örökségével és a posztmodern szkepticizmus korlátaival. Alexander maga is olyan művész, aki megérti a közösség szükségességét – és aki azon dolgozik, hogy megteremtse azt. Mike Capps-szel együtt minden év júniusában megszervezi a Trinity Arts Conference-t a Dallasi Egyetemen, egy évente megrendezett művészeti fesztivált, amely a közösség és a kézműves kiválóság előmozdítását tűzte ki célul a hívő művészek és írók körében – különösen a fiatal művészek és azok számára, akik elszigeteltnek vagy mellőzöttnek érzik magukat a keresztény világban. Számunkra az Image-nél Kim egy olyan életet példáz, amelyet a hivatásnak megfelelően él, mind a művészi kiválóságra, mind mások szolgálatára.

Az Image 81. számában Alexander néhány munkája látható. Joe Milazzo Alexanderről szóló esszéjét itt olvashatja.

Biográfia

Négyéves koromban meghalt az anyám, és sodródva nőttem fel. Szelíd, felelőtlen apám rablásokból élt, és négy dühös mostohaanyát csábított el, hogy neveljenek fel engem és a testvéreimet, amíg ő utazgatott. Szegény és állandóan mozgásban lévő, kaotikus életünk a magányba és a rajzolásba kergetett. Mire apám meghalt, alig néhány hónappal a tizenhatodik születésnapom után, már nem hittem a szerelemben vagy Istenben, de még az ok-okozatban sem. Mivel árva voltam, az állam fizette az utamat a Michigani Állami Egyetemen. Nem éreztem kihívást a stúdióművészeti programban, és úgy döntöttem, hogy magamat tanítom festeni, miközben filozófiát, irodalmat és művészettörténetet tanultam. Nagyjából így alakult ki a stílusom, formális műtermi képzés nélkül.

A Michigan Állami Egyetem első évében Isten szembesített a létezésének megdönthetetlen bizonyításával. Megdöbbentett, hogy valaki irányítja ezt a brutális világot, és megpróbáltam felmérni azt, amit úgy érzékeltem, mint egy jeges szívet, amely szokás szerint visszatartja az enyhülést a szenvedőktől. Még én is, a magam távolságtartásával, több irgalmat tanúsítanék, gondoltam. Dühöngtem Istenre a látszólagos közönye miatt, de vonakodva engedelmességet fogadtam. Egész életemben alkalmazkodtam a gonosz igazságokhoz, és úgy gondoltam, hogy Isten csak egy újabb csaló, akihez alkalmazkodnom kell. Ez még azelőtt volt, hogy felfedeztem volna a legnagyobb parancsolatot. Gyűlöltem a legnagyobb parancsolatot. Tudtam, hogy nem tudom Istent szeretni, ha nem történik csoda, ezért elkezdtem kérni ezt a csodát. Ha tehettem volna, megtagadtam volna Őt.”

“Hidrogén.”

Az idő és a munka után valóban megszerettem Istent, de olyan keveset tudtam Róla. Mint egy tudatlan gyermek, utánoztam a körülöttem lévő keresztényeket, akiknek sajnos nem volt kedvük az összetett művészethez. Ők tanítottak engem a Szentírásra, de én óvatosnak éreztem magam a művészi különlegességem miatt, és körülbelül nyolc évig abbahagytam a komoly művészetet. Utólag visszatekintve abszurdnak tűnik a festéstől való tartózkodásom, de ennyire rosszul értettem Istent. Most megpróbálok segíteni más hívőknek, hogy az olyan forrásokkal, mint az Image, megerősítsék kreatív életüket. Az elmúlt tizenkét évben kedves barátommal, Mike Capps-szel közösen vezettünk egy interdiszciplináris, ökumenikus konferenciát a keresztényeknek a művészetekben, a Trinity Arts Conference-t (nagyon köszönöm Greg Wolfe és az Image útmutatását és támogatását). Évente találkozunk, hogy a művészeket egymáshoz és olyan forrásokhoz vezessük, amelyek arra bátorítják őket, hogy teljes mértékben művészként éljenek Krisztusban. Hálás vagyok, hogy adhatok másoknak, amit egykor nélkülöztem.

Jelenlegi projektek2009 januárja

“Boron.”

A periódusos rendszert festettem végig. Úgy gondolok rá, mint egy versre, amely ritmikus szerkezettel és hatékony kecsességgel írja le a fizikai világot. Minden egyes elem alkalmas a képzeletbeli nyelvezetre. A hidrogént például azért nevezik kétértelmű elemnek, mert más elemekkel úgy tud egyesülni, hogy vagy nyer vagy veszít egy elektront. A Hidrogén című festményem, amely Xi barátom portréja, a kétértelműséget ünnepli, kétéltűekkel, szimmetriával és kettősséggel. Minden egyes festmény egy kis iskola számomra. A bórról szóló tanulmányom “Borax Bill” portréjához vezetett, aki húsz öszvéres csapatokat vezetett, és bóraxszekereket vontatott a Halál-völgyből. Ahogy a művészet és a tudomány e határán dolgozom, festményeim arra utalnak, hogy a művészet a tudás egy módja, és hogy a tudomány, mint az emberiség kifejeződése, elválaszthatatlan természetünk és történelmünk kevésbé racionális aspektusaitól.”

“Egy mag.”

Ez elvezet munkáim második témájához, a dolgok összekapcsolódásához. Másik sorozatom, a Fiatal bevándorlók, azt figyeli meg, hogy mindannyian összetartozunk. Ahogyan minden egyes elemnek megvan a maga helye a periódusos rendszerben, úgy minden egyes diákom nélkülözhetetlen az egész világegyetemhez. Ismét egy tudományos gesztust használok, hogy ezt érzékeltessem. A Fiatal bevándorlók című festményeim a botanikai illusztrációkat utánozzák, amelyeket egykor tudományos feljegyzésnek tekintettek. Arra emlékeztetnek, hogy természettudós vagyok az osztályteremben, ahol angolul tanítok bevándorlókat. Festékkel örökítem meg a természet gazdagságát a mindennapi környezetemben. Az egyik Magvető például egy kis kedvesség termékenységét figyeli meg. Kifejezi örökös megdöbbenésemet, hogy rutinszerű tanári erőfeszítéseim mindenféle meglepetést generálnak a diákjaim életében. Ők hétköznapi gesztusaimat veszik, és várakozásaimat felülmúló álmokat építenek.”

PLATE 1. Kim Alexander. Önarckép tanárként, 2009. Akril, papír. 40 x 30 inch.	PLATE 2. Kim Alexander. Ó, Afrika, 2011. Akril és latex, fapanelre festve. A festményt a festőművészek és a festőművészek közösen készítették. 38 x 50 hüvelyk. 38 x 50 hüvelyk.	PLATE 3. Kim Alexander. Két golyó, 2008. Akril, papír. Tábla. 30 x 40 inch.
PLATE 4. Kim Alexander. Az inge ott lóg, 2009. Akril, papír. 30 x 18 inch.	PLATE 5. Kim Alexander. Boron, 2006. Olaj, fa. 12 x 12 hüvelyk.