“Auld Lang Syne”: mit jelent, miért énekeljük szilveszterkor, és milyen nyelven?”

Az idei szilveszterkor szinte elkerülhetetlen, hogy halljuk (és esetleg megpróbáljuk énekelni) az “Auld Lang Syne”-t. Ez a dal, amelynek dallama az angol nyelvű világban az újév (és tágabban a változás témájának) szinonimája, a szinte érthetetlen szintaxis és szókincs ellenére. A probléma az, hogy a dal alapjául szolgáló szöveg egyáltalán nem angolul van – ez a 18. századi skót nyelv, egy hasonló, de mégis más nyelv, amely olyan dalszövegekért felelős, mint a “We twa hae run about the braes / and pou’d the gowans fine”, amelyek teljesen érthetetlenek az amerikaiak számára.

De annak története, hogy egy 18. századi skót ballada hogyan vált az újév szinonimájává, szövevényes, és magában foglalja mind a kálvinista teológia hagyományos karácsonyi ellenszenvét, mind a tévénézés egyedülállóan központi szerepét az amerikai újévi ünnepségekben. A szakadékot áthidalja egy egykor híres, mára elfeledett kanadai big band vezetője, aki évtizedeken át meghatározta a szilvesztert, és egy skót népszokást globális jelenséggé változtatott.

“A régi ismerősöket el kell-e felejteni?” egy költői kérdés

Mint azt az Amikor Harry találkozott Sallyvel című filmben megörökítették, a dal alkalmi hallgatója valószínűleg összezavarodik, hogy mit jelent a központi nyitószöveg:

A válasz az, hogy ez egy költői kérdés. A beszélő azt kérdezi, hogy el kell-e felejteni a régi barátokat, mintegy kijelentve, hogy nyilvánvalóan nem szabad elfelejteni a régi barátokat. A dal ma énekelt változata egy Robert Burns által kiadott versen alapul, amelyet “egy öregember énekének” tulajdonított, megjegyezve, hogy ez egy hagyományos skót dal. Alapvetően hasonló dalok és versek más formában is léteztek a 18. századi Skóciában. Ez a James Watson által készített 1711-es nyomtatás nagyon világosan feltárja a kérdés retorikai jellegét:

A régi ismeretséget el kell felejteni,

és soha nem gondolni rá;

a szerelem lángja kialudt,

és teljesen elmúlt és elmúlt:

Az édes Szíved már annyira kihűlt,

a szerető kebled,

hogy soha többé nem tudsz visszagondolni

a régi, hosszú syne-re?

Rétorikus kérdések sorával állunk itt szemben, amelyek mind arra a pontra futnak ki, hogy hacsak nem vagy belül teljesen halott, akkor is tudnod kell értékelni a régi barátokkal való újbóli találkozás és a régi időkre való gondolkodás erényeit.

Mit jelent az “Auld Lang Syne?”

Az amerikaiak tisztában vannak azzal, hogy a skótok jellegzetes akcentussal beszélnek angolul, és talán azzal is tisztában vannak, hogy létezik egy skót gael nyelv, a skót gael, amely az ír és a walesi rokona, és amelyet ritkán beszélnek. De létezik az úgynevezett skót nyelv is, amely egyértelmű hasonlóságokat mutat az angollal, anélkül, hogy valóban érthető lenne az angolul beszélők számára – hasonlóan ahhoz, ahogyan az olasz és a spanyol hasonló, de különböző nyelvek.

A különbség természetesen az, hogy több száz éve nem létezik független skót állam, amely a skót nyelvet mint a skót akcentusú angoltól elkülönülő hivatalos nyelvet szabványosítaná és népszerűsítené. Irvine Welsh Trainspotting című regényének nagy része skótul íródott, és ez a skót nyelvű előadás a skót nyelvről érzékeltetni fogja az angolhoz való viszonyát:

A lényeg az, hogy az “auld lang syne” kifejezést az angolul beszélők nem ismerik fel, mert nem angol kifejezés. Szó szerint lefordítva azt jelenti, hogy “régi régen”, de a jelentése inkább “régi idők” vagy “a régi idők”.”

Ez történetesen úgy van, hogy a “should auld acquaintance be forgot” kifejezés nagyon hasonló az angolban és a skótban is. És mivel konvencionálisan csak az első versszakot és a refrént éneklik, a nyelvek közötti különbség nem nagyon szembetűnő, kivéve az ismeretlen címadó kifejezést. Ha azonban belemerülünk a későbbi versszakokba, világossá válik, hogy a dal nem angolul szól. Itt van például a második versszak:

And surely ye’ll be your pint-stoup!

and surely I’ll be mine!

And we’ll tak’ a cup o’ kindness yet,

for auld lang syne.

Ye’ll be your pint-stoup? What?

When Harry Met Sally igaza van: Ez a régi barátokról szól

Ahogy Meg Ryan karaktere, Sally mondja a filmben, ez egy dal a régi barátokról.

A későbbi versszakok szövege, ha lefordítjuk angolra, tökéletesen egyértelművé teszi ezt. A “pint-stoup” üzlet lényegében azt mondja: “Biztosan veszel egy pintet, én is veszek egy pintet, és iszunk a régi szép időkre”. A következő versszakban arról hallunk, hogy “We two have run around the slopes / and picked the daisies fine.”

A régi barátok, akik egy ideje nem látták egymást, újra találkoznak, iszogatnak és nosztalgiáznak. Ha ez egy olyan dal lenne, amit józanul, egy csendes szobában szoktál hallgatni teljes hosszában angolul, akkor nem lenne zavaró. Mivel ez alapvetően az ellentéte egy szilveszteri bulinak, amikor általában ezt a dalt hallani szokás, nagy a zűrzavar. De maga a dal nem különösebben bonyolult.

New Year’s is a big deal in Scotland

Az egyik ok, amiért egy véletlenszerű skót népdal az újév szinonimájává vált, az az, hogy az újévi ünnepségek (az úgynevezett Hogmanay) szokatlanul nagy szerepet játszanak a skót népi kultúrában – olyannyira, hogy Skócia hivatalos weboldalán egy egész Hogmanay rész található, amely megjegyzi, hogy “Historically, Christmas was not observed as a festival and Hogmanay was the more traditional celebration in Scotland.”

Ez azért van, mert a skót reformáció a protestáns kereszténység presbiteriánusoknak nevezett kálvinista ágának követőit juttatta hatalomra, akik nem igazán törődtek a karácsonnyal. Sőt, 1640-ben a skót parlament odáig ment, hogy eltörölte a karácsonyi ünnepeket “and all observation thairof”, arra hivatkozva, hogy azok “babonás megfigyelésben” gyökereznek. Amikor a teológiailag hasonló puritánok az angol polgárháború következtében rövid ideig uralkodtak Angliában, ők is megpróbáltak minden karácsonyi ünneplést elnyomni. A presbiteriánizmus azonban mélyebb gyökereket eresztett Skóciában, aminek következtében a Hogmanay kiszorította a karácsonyt, mint a tél közepének első számú ünnepét.

Mindenki szereti a jó partikat, és az egyik év vége és a következő év kezdete ugyanolyan jó dolognak tűnik az ünneplésre, mint bármi más, így a skót vonatkozású újévi ünnepségek – beleértve a szentimentális és vonzóan nem specifikus “Auld Lang Syne”-t – természetesnek tűntek az angol nyelvű világban.

A kanadai zenekarvezető, Guy Lombardo tette az “Auld Lang Syne”-t intézménnyé

1929-től 1976-ig, először a rádióban, majd a televízióban az amerikaiak a Guy Lombardo and the Royal Canadians újévi adására hangolódtak, egy big band fellépésére, amelyet a kanadai Lombardo vezetett, akinek szülei Olaszországból vándoroltak be. A hetvenes évek közepére Lombardo adásai komoly konkurenciát kaptak Dick Clark “New Year’s Rockin’ Eve” című műsorától, amely a fiatalabb nézőket igyekezett megnyerni, és a Royal Canadians big band dallamaival szemben a rock elemet hangsúlyozta. De évtizedeken át Lombardo birtokolta december 31-ét – még a “Mr. Szilveszter” becenevet is kiérdemelte -, és minden egyes évben eljátszotta az “Auld Lang Syne”-t, hogy beharangozza az új évet.

Lombardo nem írta a dalt, és nem is találta ki azt a hagyományt, hogy az új év megünneplésekor lejátsszák, de az ünnep észak-amerikai megfigyelésének szokatlan televíziós központúsága azt jelentette, hogy az “Auld Lang Syne” lejátszására vonatkozó döntése hagyományból hagyományt csinált belőle. (Lehetne rosszabb is – Svédországban az emberek úgy ünneplik a karácsonyt, hogy Donald kacsa rajzfilmeket néznek.)

Az amerikai filmek és tévéműsorok popkultúrára gyakorolt hatása miatt aztán világszerte a nappalikba sugározták az “Auld Lang Syne”-re az új évet beharangozó emberek hagyományos ábrázolásait. Egy 18. századi skót ballada így vált a század közepén amerikai televíziós rituálévá, és onnantól kezdve világméretű jelenséggé – még akkor is, ha szinte senki sem érti a dalt.