Averroës

Averroës filozófia védelme

Averroës saját első műve az 1162 és 1169 között írt Általános orvostudomány (Kulliyāt, latinul Colliget). Jogi írásaiból csak néhány, teológiai írásaiból pedig egy sem maradt fenn. Kétségtelenül legfontosabb írásai három, egymással szorosan összefüggő vallásfilozófiai-polémikus értekezés, amelyeket 1179 és 1180 között írt: a Faṣl al-Maqāl a függelékkel, a Kashf al-Manāhij és a filozófia védelmében írt Tahāfut al-Tahāfut. Az elsőként említett két műben Averroës merész állítást fogalmaz meg: a prófétai kinyilatkoztatott törvényben (Sharʿ vagy Sharīʿah) foglalt tanok értelmezésére csak a bizonyos bizonyítást (szillogizmust) alkalmazó metafizikus képes és kompetens (és köteles is), nem pedig a dialektikus érvekre támaszkodó muszlim mutakallimūn (dialektikus teológusok). A vallási hiedelmek és meggyőződések valódi, belső értelmének megállapítása a filozófia célja az igazság keresése során. Ezt a belső jelentést nem szabad felfedni a tömegek előtt, akiknek el kell fogadniuk a Szentírás történetekben, hasonlatokban és metaforákban foglalt egyszerű, külső jelentését. Averroës Arisztotelész három érvét (demonstratív, dialektikus és meggyőző – azaz retorikai és költői) alkalmazta a filozófusokra, a teológusokra és a tömegekre. A harmadik művet a filozófia védelmének szenteli elődje, al-Ghazālī sokatmondó, különösen Avicenna és al-Fārābī ellen irányuló támadásával szemben. Bármilyen lelkes és sikeres volt is Averroës védelme, nem tudta helyreállítani a filozófia korábbi pozícióját, egészen eltekintve attól a ténytől, hogy a muszlim Spanyolországban és Észak-Afrikában a légkör igen kedvezőtlen volt a spekuláció akadálytalan folytatásához. Ibn Tūmart (1078-1130 körül) reformtevékenységének eredményeként, amelynek célja a tiszta monoteizmus helyreállítása volt, az uralkodó Almoravidáktól elszakították a hatalmat, és megalapították az új berber dinasztiát, az Almohádokat, akik alatt Averroës szolgált. A jogtudományban ekkor a hangsúly a muszlim jognak a korábbi tekintélyre való hivatkozással történő gyakorlati alkalmazásáról a jog elveinek tanulmányozására és az önálló jogi döntésnek Ibn Tūmart tanítása alapján történő újjáélesztésére helyeződött át. Talán még ennél is messzebbre mutató jelentőségű volt Ibn Tūmart azon elképzelése, hogy az eddig tudatlan tömegeket a Sharīʿah egyszerű értelmére oktassa, hogy a gyakorlatot a tudás alapozza meg. Ezeket a fejleményeket a falāsifah – “azok”, akik Averroës Faṣlja szerint “a spekuláció útját követik, és az igazság megismerésére vágynak” – bátorítása kísérte, hogy demonstratív érveket alkalmazzanak a Sharīʿah elméleti tanításának értelmezésére. De mivel mind a jogászok, mind a teológusok keze így megerősödött, Averroës filozófia védelme továbbra is kedvezőtlen légkörben folyt.

Averroës maga is elismerte Abū Yaʿqūb támogatását, akinek Platón Köztársaságához írt kommentárját ajánlotta. Averroës mégis a mutakallimūnok erős ellenállásával szemben folytatta filozófiai törekvéseit, akik a jogtudósokkal együtt előkelő pozíciót foglaltak el, és nagy befolyással bírtak a fanatikus tömegekre. Ez magyarázhatja, miért esett hirtelen kegyvesztetté, amikor Abū Yūsuf – a keresztény Spanyolország elleni dzsihád (szent háború) alkalmával – 1195-ben elbocsátotta őt magas tisztségéből és Lucénába száműzte. A teológusok ilyen módon való lecsillapítása egy olyan időszakban, amikor a kalifának szüksége volt a nép osztatlan hűségére és támogatására, meggyőzőbb oknak tűnik, mint amit az arab források közölnek velünk (Averroës elleni támadások a csőcselék részéről, valószínűleg a jogászok és teológusok ösztönzésére). Averroës kegyvesztettsége azonban csak rövid ideig tartott – bár elég hosszú ideig ahhoz, hogy heves szenvedést okozzon neki -, mivel a kalifa Marrakeshbe való visszatérése után visszahívta Averroëst. Halála után Averroëst először Marrakeshben temették el, majd holttestét később Córdobába, a családi sírboltba szállították.

Az iszlám történetében nem ritka, hogy az uralkodók filozófiához való privát ragaszkodása és a filozófusokkal való barátsága együtt jár a filozófia hivatalos rosszallásával és híveinek üldözésével, ami filozófiai írásaik elégetésével és a vallási törvény betartásához szükségesektől eltérő világi tudományok tanulmányozásának tilalmával jár együtt. A kalifálisok bátorítása nélkül Averroës aligha tudott volna egész életében kitartani a filozófiáért folytatott, a teológusok ellen folytatott harcában, ami a Platón Köztársaságához írt kommentárjában, olyan művekben, mint a Faṣl al-Maqāl és a Tahāfut al-Tahāfut, valamint eredeti filozófiai értekezésekben (pl. az aktív értelemnek az emberi értelemmel való egyesüléséről) tükröződik. Valószínű, hogy két mestere és pártfogója fokozatos elidegenedése Ibn Tūmart teológiájától és az iszlám joggal való foglalatosságuk is segítette őt. Hogy Averroës nehezen tudta hivatali kötelességeinek lelkiismeretes ellátása mellett folytatni filozófiai tanulmányait, arról ő maga is árulkodik néhány, a kommentárjaiban elszórt megjegyzésben; például abban, amely Arisztotelész De partibus animalium című művéről szól.