Az állatökológia

Minden fajnak megvan a maga niche
A földi biomassza pazar gazdagsága kölcsönhatási egységek hierarchiájába szerveződik: Az ökoszisztéma a legzavarba ejtően összetett természeti rendszer, az egyed, a populáció, a közösség és végül az ökoszisztéma. Az ökológiai tanulmányok középpontjában az élőhely áll, az a térbeli hely, ahol egy állat él. Amit egy állat az élőhelyén, mintegy szakmájában tesz, az a rése: hogyan szerzi meg a táplálékát, hogyan gondoskodik a szaporodásáról – egyszóval, hogyan marad életben és marad alkalmazkodott a darwini értelemben. A fülke az evolúció terméke, és ha egyszer kialakult, a közösség egyetlen más faja sem fejlődhet úgy, hogy pontosan ugyanazokat az erőforrásokat használja ki. Ez szemlélteti a “kompetitív kizárás elvét”: nincs két faj, amely ugyanazt a rést elfoglalná. A különböző fajok ezért képesek olyan ökológiai közösséget alkotni, amelyben mindegyiküknek más-más szerepe van a közös környezetükben.
A tizenkilencedik század közepén Ernst Haeckel német zoológus vezette be az ökológia kifejezést, amelyet úgy definiált, mint “az állatnak a szerves, valamint a szervetlen környezetéhez való viszonyát”. A környezet itt mindent magában foglal, ami az állaton kívül esik, de a legfontosabb az állat közvetlen környezete. Bár ma már nem korlátozzuk az ökológiát kizárólag az állatokra, Haeckel definíciója alapvetően még mindig helytálló. Az állatökológia ma már erősen szintetikus tudomány, amely magában foglalja mindazt, amit az állatok viselkedéséről, fiziológiájáról, genetikájáról és evolúciójáról tudunk, hogy tanulmányozza az állatpopulációk és környezetük közötti kölcsönhatásokat. Az ökológiai vizsgálatok fő célja annak megértése, hogy ezek a különféle kölcsönhatások hogyan határozzák meg az állatpopulációk földrajzi elterjedését és abundanciáját. Ezek az ismeretek létfontosságúak számos populáció folyamatos túlélésének biztosításához, amikor természetes környezetüket az emberi tevékenység megváltoztatja.