Az állati ragasztó története

A természetes alapanyagokból készült ragasztókat már i. e. 200 000-ben kezdték használni, de az állati kötőszövetek hosszan tartó forralásával készült fejlettebb ragasztók újabb technikát jelentettek, amelyet nem használtak széles körben. Az ilyen ragasztók megjelenésétől kezdve azonban jelentős előnyt jelentettek a növényi eredetű ragasztókkal szemben, amelyek a gumi alapú vegyületek számos formáját használták.

Az állati eredetű ragasztók első igazolt megjelenése Kr. e. 2000-ből származik az ókori Egyiptomból, ahol csak a nagyon gazdag nemesek jutottak hozzá. Az ebből az időből származó, hieroglifákon és kőfaragványokon védett feljegyzések a ragasztók elkészítéséről és a fáraók számára készült fabútorok és falfestmények készítéséhez való felhasználásukról tanúskodnak. Az ilyen ragasztómunkák néhány eredeti példája a mai napig fennmaradt az eltemetett fáraók sírjaiban. A görög és a római birodalom felemelkedése idején az állati eredetű ragasztó már elterjedtebb volt, sokkal inkább a hétköznapi életben és különböző eljárásokban használták (fafurnérozás, fa intarzia, törött kerámiák rögzítése). Ugyanebben az időben a világ másik felén kínai feltalálók és vegyészek hal-, ökör- és szarvasszarvból készült állati ragasztókkal kísérleteztek. Ragasztójukat nemcsak famegmunkálásra és törött szerszámok gyors javítására használták, hanem festett képek konzerválására és kisebb gyógyászati célú felhasználásra is. Világszerte számos kultúrának sikerült megtalálnia az állati eredetű ragasztók előállításának és felhasználásának saját variációit (például az amerikai őslakosoknak, akik a ragasztót vízálló bevonatként, kötőanyagként, hajápolószerként és általános célú ragasztóként használták).

A Római Birodalom bukása után a ragasztókészítés ismerete megmaradt Európában, de a famegmunkálókon kívül nem nagyon használták. Az állati eredetű ragasztók rendszeres előállításának hagyománya a 16. században, a reneszánsz beköszöntével Európa-szerte újra felbukkan, ami sok kézművesnek, tudósnak és feltalálónak biztosított jelentős előrelépéseket. Az akkori fafaragók szinte minden bútorhoz állati eredetű ragasztót kezdtek használni, a fel nem használt állati eredetű ragasztót pedig por formájában tárolták, amelyet könnyen vissza lehetett keverni folyékony állapotba. A famegmunkálás mellett (amely természetesen magában foglalta és mindenféle húros fahangszer készítését) a reneszánsz könyvkereskedők és festők ragasztóanyagokat használtak a képek megkeményítésére és a kéziratok megvilágítására.

Az ipari forradalom beköszöntével a ragasztóanyag-gyártás egyre szélesebb körben elterjedt. Az egyik leghíresebb ragasztó mozgalom azután történt, hogy Peter Cooper 1821-ben létrehozta ezt a ragasztógyárat, a Milwaukee Tanning Industry 1899-ben létrehozott ragasztógyárat és L. D. Davis létesítményeit, amelyek állati ragasztókat gyártottak az amerikai nagy gazdasági világválság idején. A 19. és 20. században az elhullott állatok legnagyobb befizetői a farmerek, a vágóhidak, a húscsomagoló vállalatok és a cserzőüzemek voltak.

Az állati ragasztóipar szinte teljesen összeomlott azokban az évtizedekben, miután a vegyészek az 1930-as évek után szintetikus ragasztókkal kezdtek kísérletezni. Ma már ritkák az állati ragasztógyárak, és többnyire olyan speciális felhasználási esetekre gyártanak ragasztótermékeket, amelyekben nem használhatók mesterséges ragasztók. Sok ragasztógyár azonban jelentős munkát talál azzal, hogy az állati maradványokat nem ragasztó, hanem hasonló, zselatin nevű anyag előállítására használja, amelyet ma számos élelmiszeripari termékben, gyógyszerben, valamint a fa-, bőr-, kéreg- és papírtermékek gyártásának fokozására használnak.