Az ANTI-NEUTROPHIL ANTITESTEK MEGHATÁROZÁSA

A neutrofil antitestek számos rendellenességet okozhatnak, beleértve az újszülöttkori immunneutropeniát, az autoimmun neutropeniát, a csontvelő-átültetést követő immunneutropeniát, a gyógyszer okozta immunneutropeniát és a transzfúzióval összefüggő akut tüdősérülést. Jelenleg nem áll rendelkezésre egyetlen olyan technika, amely az összes klinikailag releváns neutrofil antitestet defektálja. A granulocita agglutinációs és immunfluoreszcens tesztek kombinációja jelenleg a leghatékonyabb kimutatási módszer. A tárolt neutrofilek autolitikus hajlama miatt tesztsejtként friss, gondosan izolált neutrofileket kell használni. A vizsgált neutrofileket az NA1, NA2, NB1, SH és 5b neutrofil antigénekre kell tipizálni. Ha a tipizált tesztsejtekkel végzett reakciómintázatból nem lehet meghatározni az alloantitest-specifikusságot, a szérumot a granulociták monoklonális antitest-specifikus immobilizálásán alapuló antigén-specifikus teszttel (MAIGA-teszt) kell vizsgálni. Az alloantitestek azonosításához szükséges nehézkes sejtizolálás elkerülése érdekében stabil emlős sejtvonalakat hoztunk létre, amelyek az NA1, NA2 és SH neutrofil antigéneket expresszálják. A neutrofil autoantitestek mintegy 30%-a az NA1 antigénhez kötődik preferenciálisan, és ezeket a neutrofileket NA1-homozigóta donoroktól származó neutrofilekkel vagy NA1-et expresszáló emlőssejtekkel lehet a legjobban kimutatni. Az autoantitestek csak a szérumok 74%-ában mutathatók ki az antitestszűrés első fordulója során. Másrészt a beteg neutrofilek pozitív közvetlen antitesttesztje nem tekinthető bizonyítéknak az autoantitestek jelenlétére, mivel a beteg neutrofilek általában aktiváltak, a komplement és az Fcyreceptorok fokozott expressziójával, ami nem specifikus IgG-kötődést eredményez. Ezért a beteg szérumainak időközönkénti vizsgálata a nem kötött neutrofil antitestek kimutatására továbbra is a legjobb módszer az autoantitestek kimutatására.