Az egyiptomiak afrikaiak vagy arabok? – Daily News Egypt

2007 júliusában a CNN megbízásából készítettem egy riportot az egyiptomi identitásról. A négyperces anyagot a CNN Inside Africa című heti műsorában kellett volna leadni, amely büszke arra, hogy megmutatja a nézőknek az “igazi” Afrikát a maga sokszínűségével, gazdag örökségével és kultúrájával együtt. Más műsorokkal ellentétben, amelyek gyakran a szegénységre és a betegségekre összpontosítanak, amikor a sötét kontinensről tudósítanak, ez a műsor az afrikaiak sikertörténeteivel foglalkozik. A producerem Atlantában, Georgiában, akkoriban Cynthia Nelson, egy afroamerikai volt. Megkért, hogy négyperces műsoromat annak szenteljem, hogy az egyiptomiak valóban afrikaiaknak tartják-e magukat.

Felvettem egy forgatócsoportot, és elindultam a küldetésemre, azt gondolván, hogy csak a nyilvánvalót fogom bebizonyítani: Egyiptom nem Észak-Afrikában van? Tehát az egyiptomiak afrikaiak. De ez nem egyszerűen földrajzi elhelyezkedés kérdése volt – kiderült, hogy a kérdés ennél sokkal összetettebb. Akkor még nem tudtam, de nagyon megdöbbentett, amit hamarosan felfedeztem.

A következő napokban több száz egyiptomival készítettem interjút – nemcsak akadémikusokkal és kutatókkal, hanem laikusokkal és nőkkel is Kairó különböző kerületeiben – arról, hogyan látják magukat. Kérdésem felhúzott néhány szemöldököt az utcán élő emberek körében, akiknek többsége azt válaszolta, hogy “természetesen muszlim arab vagyok” vagy “arab muszlim”. Megvonogatták a vállukat, és tanácstalanul néztek, amikor válaszoltak, hiszen nem volt-e már ismert tény, hogy az egyiptomiak arabok, és hogy Egyiptomban többségi muszlim lakosság él?

A megkérdezettek közül néhányan azt mondták, hogy “a fáraók leszármazottai”, de meglepő módon a megkérdezett mintában senki sem gondolta magát afrikainak.

A válaszaik arra késztettek, hogy elgondolkodjak a fogalmi szaharai megosztottságon. A Szahara sivatagot évszázadok óta úgy tekintik, mint egy hatalmas, áthatolhatatlan akadályt, amely kontinensünket két különálló területre osztja : Az északi “fehér” és a szubszaharai “fekete” Afrika. A Szaharától délre fekvő országokat sokáig autentikusan “afrikaiaknak” tekintették, míg az északi országokat mediterránnak, közel-keletinek vagy iszlámnak. Bár a legtöbb antropológus cáfolja, hogy Afrika e felfogása “pontatlan” lenne, mégis befolyásolta az emberek gondolkodását a kontinensről és különösen a mi régiónkról. Nyilvánvalóan az egyiptomiak önmagukról alkotott képét is befolyásolta. Sok egyiptomi nem vesz tudomást “afrikai mivoltáról”, nem azonosítja magát afrikaiként. Amikor szembesülnek afrikai gyökereik valóságával, egyes egyiptomiak megdöbbennek, mások vonakodnak elismerni a tényt. Bár nem szívesen ismerem be, de rasszista nép vagyunk. Az Egyiptomban élő afrikai menekültek gyakran panaszkodnak diszkriminációra, szóbeli és fizikai zaklatásra az utcán. Az egyiptomiak a sötétebb bőrű szubszaharaiakat “alsóbbrendűként” nézik le, állításuk szerint. Jill Kamel történész megerősíti ezt, és elmagyarázza, hogy ez annak tudható be, hogy generációkon keresztül Egyiptom elitközösségét többnyire világosabb bőrű egyiptomiak alkották, míg a hátrányos helyzetű egyiptomiak azok voltak, akik a tűző napon dolgoztak a kenyerükért. “Az egyiptomiak így a világos bőrt az elitizmushoz társították” – mondta.”

A néhai Gamal Abdel Nasszer elnök által az ötvenes és hatvanas években támogatott nacionalista pánarabista ideológia arra késztette támogatóit (a Nasszeristákat), hogy büszkék legyenek arab identitásukra. A pánarabizmus eszméje a hetvenes években szélesebb körű elfogadottságra tett szert, amikor az Öböl menti olajboom nyomán egyiptomiak milliói utaztak az olajban gazdag Öböl menti államokba, hogy megélhetést keressenek. Sok szokást átvettek a fogadó országok szokásaiból, és hazahoztak egy új konzervativizmust, amely tükröződött az öltözködési stílusukban és a modorukban. Galal Amin író és szerző hosszasan tárgyalja a wahhabizmusnak, az iszlám Szaúd-Arábiában gyakorolt merev formájának az egyiptomi kultúrára gyakorolt hatását a “Mi történt az egyiptomiakkal” című könyvében, amely egy kétrészes sorozat, amely a hetvenes években az Öbölbe irányuló tömeges kivándorlás okozta változásokat mutatja be.

Hoszni Mubarak elnök (akit tavaly év elején tömeges felkelés buktatott meg) iszlámellenes politikát folytatott, és megpróbált “liberálisabb” értékeket erőltetni a társadalomra. Próbálkozásai azonban nagyrészt hiábavalóak voltak, és sok egyiptomi konzervatívabbá vált, mivel ellenezte a szerintük “nyugatra kényszerített értékeket”. Egyes szkeptikusok kételkednek Mubarak valódi szándékaiban, azt állítva, hogy “jobban iszlamista volt, mint az iszlamisták”. Azzal érvelnek, hogy “hagyta, hogy műholdas terünkbe beszivárogjon egy sor szaúdi finanszírozású TV-csatorna, amelyek diktálják az emberek viselkedését”. Mások inkább úgy vélik, hogy az egyiptomiak Mubarak elnyomó politikája miatt fordultak a vallás felé. Mubarak talán azért is bátorította az iszlamista irányzatot, hogy az egyiptomiakat a vallással és a politikától távol tartsa. Valóban, a politikai elnyomás és a gazdasági nehézségek, amelyek a megbuktatott tekintélyelvű vezető korszakát jellemezték, hozzájárultak az elmúlt évtizedek növekvő vallásosságához. Eközben az akkoriban törvényen kívül helyezett, de megtűrt Muzulmán Testvériség betölti a kormány által hagyott vákuumot, és a társadalom elnyomottjainak és szegényeinek nyújtja az égetően szükséges jótékonysági szolgáltatásokat. Ezáltal a csoport számos hívőt nyert meg az ügyének.

A fentiek eredménye a mai Egyiptom – egy ideológiai vonalak mentén megosztott, polarizált ország: Egyfelől az iszlamisták, másfelől a liberálisok és a keresztények. Az “új” Egyiptom az iszlamizmus térnyerésének tanúja, de a lakosság nagyjából fele továbbra is ellenáll a változásnak, és kétségbeesetten ragaszkodik a gyorsan halványuló “világi” képhez. Emad Gad, az Al Ahram Politikai Tanulmányok Központjának kutatója és politikai elemzője a január 25-i forradalom utáni napokban azt mondta nekem, hogy “Visszaköveteltük Egyiptomot a szaúdiak szorításából”, és hogy a forradalom arról szólt, hogy “Egyiptomot újra egyiptomivá tegyük”, miután évekig “megpróbálták szaudizálni”. Másfél évvel később kijelentései nem is állhatnának távolabb az igazságtól, mivel a valóság a helyszínen azt bizonyítja, hogy az ország más irányt vett.

Az egyiptomiak ráadásul egyre inkább olyan vallási szimbólumokat használnak, mint a hidzsáb vagy a muszlim fejkendő a nők számára, és a férfiak szakállat növesztenek, hogy megerősítsék iszlám identitásukat. Az ilyen szimbólumok nem feltétlenül jelentenek nagyobb jámborságot -az egyiptomiak egyszerűen “láthatóan jámborabbak lettek”. A tizenéves lányok gyakran a kortársak nyomására veszik fel a fátylat , mondta Dr. Madiha El Safty, a Kairói Amerikai Egyetem szociológia professzora.

Bár a növekvő jámborság jelei valóban lehetnek a csoportnyomás, a Nyugat Közel-Kelettel szembeni politikája elleni politikai állásfoglalás vagy akár gazdasági okok (mivel a lakosság nagy része nem engedheti meg magának, hogy lépést tartson a divatirányzatokkal vagy rendszeresen fodrászhoz járjon), tény, hogy a társadalom “iszlamizálódásának” jelei egyre erősödnek. Az egyiptomi állami televízió műsorvezetőinek hidzsábra vonatkozó tilalmának e heti feloldása egy újabb lépés ebbe az irányba.

Nem szabad elfelejteni, hogy miközben a társadalom egy része egyre inkább “iszlamizálódik”, van egy másik rész, amely heves ellenállást tanúsít a trenddel szemben. Minden szabad, demokratikus társadalomban az embereknek joguk van személyes döntéseket hozni. Ha azt reméljük, hogy feleleveníthetjük dicső múltunkat, és újra megteremthetjük azt az Egyiptomot, amely egykor a kultúrák olvasztótégelye és a civilizációk kereszteződése volt, akkor ünnepelnünk kell sokszínűségünket, és büszkének kell lennünk gyökereinkre: Afrikai, mediterrán vagy arab. Ez a keveredés tesz minket azzá, akik vagyunk: Egyiptomiak.