Barbara McClintock
Barbara McClintock, (született 1902. június 16-án, Hartford, Connecticut, Egyesült Államok – meghalt 1992. szeptember 2-án, Huntington, New York), amerikai tudós, aki az 1940-es és ’50-es években a mozgó genetikai elemek, vagy “ugró gének” felfedezéséért 1983-ban elnyerte az élettani vagy orvosi Nobel-díjat.
© American Philosophical Society Library-Barbara McClintock Papers/National Library Of Medicine
McClintock, akinek apja orvos volt, már gyermekkorában nagy örömét lelte a tudományokban, és korán megmutatkozott benne az a szellemi és cselekvési függetlenség, amelyet egész hátralévő életében tanúsított. Miután középiskolába járt, 1919-ben biológia szakra iratkozott be a Cornell Egyetemre. 1923-ban diplomát szerzett, két évvel később mesterdiplomát, és miután a citológiára, a genetikára és a zoológiára specializálódott, 1927-ben doktori diplomát szerzett. A doktori iskola alatt kezdte el azt a munkát, amely egész szakmai életét lekötötte: a kukorica (kukorica) kromoszómaelemzését. Mikroszkópot és festési technikát használt, amely lehetővé tette számára az egyes kukorica-kromoszómák vizsgálatát, azonosítását és leírását.
1931-ben egy kollégájával, Harriet Creightonnal közölte “A Correlation of Cytological and Genetical Crossing-over in Zea mays” című tanulmányát, amely megállapította, hogy a kromoszómák képezik a genetika alapját. Az 1930-as években végzett kísérletei és publikációi alapján McClintockot 1939-ben az Amerikai Genetikai Társaság alelnökévé, 1944-ben pedig a Genetikai Társaság elnökévé választották. 1933-ban Guggenheim-ösztöndíjat kapott, hogy Németországban tanulhasson, de a nácizmus térnyerése miatt idő előtt távozott. Amikor visszatért Cornellbe, az alma materébe, azt tapasztalta, hogy az egyetem nem vesz fel női professzort. A Rockefeller Alapítvány finanszírozta kutatásait a Cornellben (1934-36), amíg a Missouri Egyetem fel nem vette (1936-41).
1941-ben McClintock a New York-i Long Islandre költözött, hogy a Cold Spring Harbor Laboratóriumban dolgozzon, ahol szakmai életének hátralévő részét töltötte. Az 1940-es években a kukoricaszemek színváltozásait megfigyelve és kísérletezve felfedezte, hogy a genetikai információ nem helyhez kötött. A kukorica pigmentációs változásainak nyomon követésével és a növény nagy kromoszómáinak mikroszkópos vizsgálatával izolált két gént, amelyeket “irányító elemeknek” nevezett el. Ezek a gének irányították a pigmentációért ténylegesen felelős géneket. McClintock megállapította, hogy a kontrolláló elemek a kromoszóma mentén más-más helyre mozoghatnak, és ezek a változások befolyásolták a szomszédos gének viselkedését. Azt feltételezte, hogy ezek a transzponálható elemek felelősek a pigmentáció vagy más jellemzők új mutációiért.
McClintock munkája megelőzte korát, és sokáig túl radikálisnak tartották – vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyták – tudóstársai. Mélységesen csalódott kollégáiban, ezért abbahagyta munkájának eredményeinek publikálását, és felhagyott az előadások tartásával, bár továbbra is folytatta a kutatást. Csak az 1960-as évek végén és a 70-es években, miután a biológusok megállapították, hogy a genetikai anyag a DNS, kezdték el a tudományos közösség tagjai ellenőrizni korai megállapításait. Amikor végre eljött az elismerés, McClintockot elárasztották díjakkal és kitüntetésekkel, amelyek közül a legjelentősebb az 1983-as élettani vagy orvosi Nobel-díj volt. Ő volt az első nő, aki egyedül kapta meg ezt a díjat.