Barbiturát
Barbiturát, az orvostudományban nyugtatóként (nyugtató hatás kiváltására), hipnotikumként (alvás kiváltására) vagy az altatás kiegészítőjeként használt szerves vegyületek osztályának bármelyike. A barbiturátok a barbitursav (malonyilkarbamid) származékai, amely malonsavból és karbamidból képződik. A barbitált először 1903-ban szintetizálták, a fenobarbitál pedig 1912-ben vált elérhetővé. A barbiturátok a központi idegrendszer, különösen az agy bizonyos részeinek depressziójával hatnak, bár hajlamosak a szervezet valamennyi szövetének működését elnyomni. Legtöbbjük kis dózisban nyugtató, nagyobb dózisban pedig hipnotikus hatást fejt ki. A barbiturátokat nyugtatóként nagyrészt felváltották a benzodiazepinek és más kisebb nyugtatók, amelyeknek kevesebb a kedvezőtlen mellékhatásuk és kisebb a visszaélési potenciáljuk.
A barbiturátokat hatásuk időtartama szerint osztályozzák. A hosszú hatású barbiturátok, például a barbitál és a fenobarbitál hatása akár 24 órán át is tarthat; ezeket a gyógyszereket más gyógyszerekkel együtt alkalmazzák az epilepszia kezelésére, ahol hosszan tartó depresszív hatásuk segít megelőzni a görcsöket. A köztes hatástartamú barbiturátok, mint az amobarbitál és a butabarbitál-nátrium, 6-12 órán át hatnak, és álmatlanság enyhítésére használják. A rövid hatású barbiturátok, mint a pentobarbitál és a szekobarbitál, az elalvási nehézségek leküzdésére szolgálnak. Az ultrarövid hatású barbiturátokat, mint például a tiopentál-nátrium és a tiamilal, intravénásan alkalmazzák az eszméletvesztés zökkenőmentes és gyors előidézésére a műtétre készülő betegeknél, majd ezt követően gázos érzéstelenítőket használnak az eszméletlen állapot fenntartására.
A barbiturátok – különösen a secobarbital és a pentobarbital – tartós alkalmazása tolerancia kialakulásához vezethet, és az eredeti terápiás dózisnál jóval nagyobb mennyiséget igényel. A barbiturát megvonása a megszokott használótól olyan elvonási szindrómát idézhet elő, amely a kábítószertől való fiziológiai függőségre utal. A barbiturátok túladagolása a központi idegrendszer és a légzőrendszer súlyos depressziója miatt kómához, sőt halálhoz is vezethet.
A barbiturátok a második világháború környékén váltak ismertté “góbé” néven, amikor a katonák harci körülményekkel való megbirkózásának elősegítésére használták őket. Az 1940-es és a 70-es évek között azonban a nyugati társadalmakban nagymértékben elterjedt a barbiturátokkal való visszaélés. Észak-Amerikában a barbiturátokat széles körben használták az ifjúsági bandák és a deviáns szubkultúrák depresszív szerekként, és azért váltak közismertté, mert gyakran más anyagokkal (pl. stimulánsokkal, például amfetaminokkal) együtt szedték őket. Az alkohol nagymértékben felerősíti a barbiturátok depresszív hatását, és az 1950-es és 60-as években az alkohollal együtt szedett barbiturátok az öngyilkosságok gyakori szereplőivé váltak. A kábítószerek a kábítószer-ellenes kampányok gyakori célpontjává váltak. A barbiturátok használata és elérhetősége az Egyesült Államokban meredeken csökkent az 1970. évi szövetségi átfogó kábítószerrel való visszaélés megelőzéséről és ellenőrzéséről szóló törvényt követően. Utcai drogként a barbiturátokat az 1970-es években nagyrészt más szerek, különösen a PCP váltotta fel.