Beasts, Birds and Other Fauna: Állatok és jelentésük a korai középkorban

Beasts, Birds and Other Fauna: Animals and Their Meaning in the Early Middle Ages

Klaudia Karpińska (University of Rzeszów, [email protected])

A kora középkorban (a 6. századtól a 12. századig terjedő időszakban) az állatok az emberi társadalmak kísérői voltak. A madarak minden napot énekük kórusával indítottak, a nagy emlősöket húsért és bőrért vadászták (vagy tenyésztették), a kutyákat pedig védelemre tartották. Számos állatfaj fontos szerepet töltött be a különböző kereszténység előtti rituálék során, a megtérés után pedig némelyikük a keresztény valláshoz kapcsolódó szimbólummá vált.

A közelmúltban az európai régészeti lelőhelyeken végzett ásatások során számos, többek között emlősök és madarak csontjait fedezték fel különböző összefüggésekben. Ezeket településeken vagy tavak (vagy folyók) medrében találták. Ezenfelül csontjaikat különböző férfi, női és gyermek temetkezési és hamvasztási sírokban is megtalálták. A kereszténység után ezek a lények már nem voltak jelen a sírokban, de ábrázolásuk megjelent a síremlékek (pl. hokedlik vagy szentélyek) díszítésében.

A különféle állatokat, valamint a fantasztikus állatokat vagy faunát számos tárgyi emléken leegyszerűsítve vagy részletesebben ábrázolták. A fegyverek, ékszerek és a keresztény művészet (pl. illuminált kéziratok, liturgikus kellékek, építészeti részletek) komplex, kereszténység előtti díszítésének részét képezték.

A szekció az ember-állat kapcsolatok különböző aspektusait vizsgálja a kora középkori Európában. Célja, hogy interdiszciplináris szemszögből tárgyalja az állatok szerepét a kereszténység előtti és keresztény társadalmakban (pl. angolszász, vend korszak, viking kor vagy nyugati szláv társadalmak). Figyelembe veszik a különböző állatfajok jelentőségét a gazdálkodásban, a kézművességben, a kereskedelemben és a rítusokban.

Kulcsszavak: művészet, állattudomány, állatok, kora középkor, kereszténység előtti rítusok, keresztény szimbolika.

Papers

Hunting for Pleasure or Enlightenment?

Sue Stallibrass (University of Liverpool, [email protected]; [email protected])

Az exkluzív vadállatok az ismert és ismeretlen világok között mozognak, és vadászatukat gyakran rituális protokollok és isteni engedélyek kísérik. A Római Birodalom ÉNY-i peremén (Közép-Britannia) a kereszténység előtti időszakban a vadállatokra sokféle, kétértelmű vagy akár önellentmondásos érzelemmel tekintettek. Az előadásban különböző típusú bizonyítékokat használunk fel: állatcsontokat, írástáblákat, temetkezési építészetet, epigráfiát és művészetet. Ezek illusztrálják és hangsúlyozzák a vadállatok sokrétű szerepét és jelentőségüket a filozófia, a vallási hiedelmek, valamint a társadalmi és politikai hierarchiák szempontjából. Amikor a kereszténység a későbbi római korban megérkezett, nem váltotta fel ezeket az attitűdöket, hanem adaptálta azokat. A vadászat mint elit időtöltés továbbra is fennmaradt, de a megfoghatatlan vadállatok keresése és üldözése egyidejűleg a kézzelfogható, valóságos állatok “üldözéséből” a transzcendensek allegorikus “keresésévé” alakult át.

A Manx-keresztek madarai

Dirk H. Steinforth (Független kutató, [email protected])

Miután a vikingek letelepedtek a Man-szigeten, fokozatosan kereszténnyé váltak, és a 10. század közepén átvették azt a helyi szokást, hogy halottaiknak emlékköveket állítottak. Lelkesen igazították ízlésükhöz ezt az új közeget, és bonyolultan faragott emlékműveket – az úgynevezett skandináv “Manx-kereszteket” – készítettek.

A szövevényes és rovásírásos feliratok mellett gyakran szerepelnek rajtuk emberi alakokat és állatokat ábrázoló jelenetek, amelyek folyamatosan kihívást jelentettek a tudományos értelmezés számára, mivel az állandóan jelenlévő keresztény kereszt ellenére nyilvánvalóan nem feledkeztek meg a régi pogány képekről.

A faragványokon szereplő állatok között számos madár is szerepel, amelyek közül sokan zoológiai szempontból bizonyos bizonyossággal azonosíthatók. Mivel sírkövekre vésték őket, legalábbis úgy tűnik, hogy legtöbbjüknek vallási jelentősége van – és mind a keresztény, mind a pogány hagyományokat, illetve gondolatokat illusztrálják: Krisztus galambjai találkoznak Óðin hollóival. Úgy tűnik azonban, hogy a spirituális háttértől függetlenül egy közös üzenet apró részei lehettek, jelezve mind a kereszttáblák, mind a manx társadalom átmeneti jellegét a 10. század közepén/végén, amikor a (korábban) pogány vikingek és a keresztény manxok keveredtek.

A csata madarai? Myths and Materialities of Eagles and Ravens in the Old Norse World

Kathryn A. Haley-Halinski (University of Cambridge, [email protected])

A kutatók körében gyakran elfogadott, hogy a sasokat és hollókat a skandináviai óészaki népek valamilyen módon szentnek tekintették. Ez nagyrészt e madaraknak a prózai Eddában és az eddai költészetben való kiemelkedő szerepén alapul, különösen az Óðinn istennel való kapcsolatukon. Ez az interdiszciplináris tanulmány az ember-állat tanulmányok területére támaszkodva vizsgálja e látszólagos szakrális jelleg természetét az eddikus anyagokon kívüli források vizsgálatával annak modellezése érdekében, hogy az emberek hogyan érintkeztek a sasokkal és a hollókkal. Ez magában foglalja az olyan forrásokat, mint az evésüket tiltó törvények a törvénykönyvekben, mint például a Grágás, valamint az emberi beavatkozásra utaló jelek – például vadászat, mészárlás vagy fogság – keresése e madarak viking kori leletekből származó csontvázmaradványain. Ennek célja egy összetettebb és holisztikusabb kép modellezése arról, hogy a régi északi népek hogyan érzékelték a sasokat és hollókat, és hogyan léptek kapcsolatba velük.

Through Fire to the Otherworld: Vikingkori hamvasztásos sírok madármaradványokkal

Klaudia Karpińska (Rzeszówi Egyetem, [email protected])

A vikingkori Skandináviában a hamvasztásos temetkezések nagyon összetettek voltak. E rituálék “csúcspontjain” a halottakat közvetlenül a máglyákon (vagy a hajók fedélzetén) égették el különböző tárgyakkal (pl. fésűk, ékszerek, szerszámok, fegyverek) együtt. Ezen túlmenően a túlvilágra vezető útjukon házi vagy vadállatok kísérték őket. E fauna között különböző madárfajok is voltak.

A közelmúltban az Aves osztályba tartozó különböző fajok (pl. csirkék, darvak, sólymok) elhamvasztott csontjait fedezték fel a hamvasztásos rétegekben vagy urnákban, amelyek dombok vagy sík talaj alatt helyezkedtek el. Számos hamvasztásos sírban több háziasított madár el nem égett csontját (vagy egész csontvázát) is megtalálták.

Az írás fő célja a skandináviai viking kori hamvasztásos sírok bemutatása és elemzése. Azt is megvizsgálja, hogy a hamvasztási rituálékban milyen jelentéssel bírhattak ezek a “levegőben élő” lények. Emellett a madarak jelentését is tárgyalja a különböző középkori írott forrásokban.

Mit jelentett neked ez a birka? Animals, Identity and Cosmology in Anglo-Saxon Mortuary Practice

Clare Rainsford (szabadúszó zooarcheológus, [email protected])

Az állati maradványok temetkezési kontextusba helyezése az angolszász hamvasztási rituálék, és ritkábban a temetések rutinszerű jellemzője volt egészen a kereszténység 7. századi bevezetéséig. Ez a tanulmány az állatoknak a halotti gyakorlatban betöltött szerepét vizsgálja az 5-7. század között Kelet-Angliában, mind a hamvasztási, mind a temetkezési rítusokban.

Az állatok temetkezési szerepe az érvelés szerint nagyjából egységes kozmológián alapult, amely azonban helyenként változóan fejeződött ki és gyakorolták. Az állatok a kora középkori társadalom alapvető és mindenütt jelenlévő részei voltak, és a halotti temetkezési gyakorlathoz való hozzájárulásuk sokrétűnek tekinthető, a hit, az identitás és az egyéni életek metszéspontjában létezőnek. A javaslat szerint a temetkezési adatok integrálása a világi és történelmi bizonyítékokkal szélesebb betekintést nyújthat az állatok életmódjába, valamint a változó hiedelmek és világnézetek hatására az ember-állat kapcsolatra az angolszász időszakban.

Dead Dogs are so Ninth Century: Challenging the Dramatic Turn in the Interpretation of Viking Mortuary Animal Sacrifice

Thomas Davis (University of Glasgow, [email protected])

Kutatásom a vikingek által a Brit-szigeteken tárgyakon, állatokon és embereken végrehajtott rituális halotti erőszak konkrét aktusait vizsgálja, és célja egy új értelmezési keret kidolgozása, amellyel ezeket figyelembe lehet venni. Nagy-Britanniából, Írországból és a Man-szigetről származó példákat felhasználva ez a tanulmány felvázolja az állatok használatának értelmezésével kapcsolatos kihívásokat a berendezett viking sírokban. A viking temetkezési gyakorlatok értelmezésének legújabb tudományos irányzatai a temetkezési rituálék performatív és drámai jellegét emelték ki. A halotti rituáléknak azonban rendkívül konzervatív aspektusai is vannak. A viking temetkezések régészeti bizonyítékainak alapos elemzése, különösen az antikvárius ásatásokból, gyakran átláthatatlan eredményekre vezet – ugyanakkor ugyanezen sírok művészi rekonstrukciói és tudományos elbeszélései grafikus és érzelmes haláljelenetekre utalhatnak. Felmerül bennünk a kérdés – mi van, ha ezek a helyek valójában a temetkezési helyek folyamatos átdolgozásának és újrafelhasználásának termékei, nem pedig egyszeri, különálló, drámai események? Vajon ezek a csúcspontot jelentő, átalakító rituálék helyszínei vagy a gyakorlatok konzervatív ismétlődésének színterei voltak-e – amelyeket már a saját korukban is ősi helyszíneknek tekintettek? Segít ez megmagyarázni, hogy a viking kori telepesek milyen gyorsan hagyták el az ilyen rituálékat Nagy-Britanniában és Írországban, ahol a Skandináviából érkező tömeges migráció ellenére az állatáldozat hagyománya a földrajzi peremvidékre korlátozódik és gyorsan kihal?

A borz a kora középkorban

Shirley Kinney (University of Toronto, [email protected])

A kora középkori kultúra legnépszerűbb állatainak elképzelésekor elsőként a lovak, oroszlánok vagy akár az egyszarvúak képei juthatnak eszünkbe. A szerény borz szerepe sokkal kevésbé egyértelmű, mivel ezt az állatot általában nem említik a középkorról szóló kutatások. Annak ellenére, hogy a tudósok nem ismerik, a borz számos lenyűgöző középkori szövegben szerepel, a bestiáriumoktól a legendákig, és még egy nagyon népszerű és elterjedt kora középkori orvosi értekezés témája (és fő összetevője) is volt. Állatkerti és helynévtani bizonyítékok bizonyítják a borzok és élőhelyeik középkori ismertségét, míg a korai borzmancs-amulettek tárgyi bizonyítékai ma is fennmaradtak. Ez az írás a szigetvilágra összpontosítva megvizsgálja a borzról szóló szöveges, régészeti és ikonográfiai bizonyítékokat a kora középkorban, hogy feltárja az állat középkori felfogását és használatát.

Shifting Baselines of the British Hare Goddess(es)

Luke John Murphy (University of Leicester, [email protected]) és Carly Ameen

(University of Exeter, [email protected])

A középkori élet eredendően kapcsolódott mind a természeti világhoz, mind az összetett és változó vallási ideológiákhoz. A múltbeli vallásokkal foglalkozó tanulmányok általában két tábor egyikébe sorolhatók: egy adott vallási kultúra szoros empirikus vizsgálatai vagy széleskörű, minden helyi kontextustól elszakadt fenomenológiai tanulmányok. Kevés tanulmány foglalkozik az egyes jelenségek egyazon földrajzi régión vagy ökológiai résen belüli hosszú távú fejlődésének középútjával. Ez az interdiszciplináris tanulmány éppen egy ilyen megközelítés értékét igyekszik bizonyítani az emberek, az állatok és a közös környezetük közötti kapcsolatokat tárgyaló női lények imádatának vizsgálatával. A régészeti és szöveges bizonyítékok kombinációját felhasználva három női lényt vizsgálunk, akiket a Brit-szigeteken a nyulakkal hoztak kapcsolatba: egy névtelen római-brit alakot, az angolszász Ēostre istennőt – akinek neve etimológiai gyökerű a “húsvéttal” és annak nyúlfélékkel közös -, valamint a középkori walesi Szent Melangellt, a nyulak katolikus védőszentjét. Azt javasoljuk, hogy ezeknek az alakoknak a kulcsszerepei és attribútumai jelentősen eltérhettek egymástól, de másodlagos jellemzőikben mégis figyelemre méltó folytonosságot mutatnak. Ezt a bizonyítékot arra használjuk fel, hogy amellett érveljünk, hogy az egyes társadalmak időbeli-lokális aggodalmai “ugyanabban” a brit nyúlistennő alakjában találtak kifejezést, amelynek eredetét és “jelentését” ma gyakran vitatják az online internetes fórumokon – talán a digitális korszak saját, az információ áramlásával és megbízhatóságával kapcsolatos aggodalmait tükrözve.