Brent Cobb gombát szed, látomásokat lát, és nagyszerű country dalokat ír

Egy ilyen történet a hétköznapibb dalszerzőktől elmebetegnek tűnhet. De Cobb mindig is megvilágosodott figura volt, megáldva azzal az adottsággal, hogy a legapróbb részletekben is célt és értelmet találjon, legyenek azok akár majmok egy folyón, akár egy sziklafalba vésett monogram. 2016-os nagylemezes debütálása, a Shine on Rainy Day bensőséges karaktertanulmányokkal hívta fel magára a figyelmet, és a 2018-as Providence Canyon című folytatáson, amely egy country-funk road trip a szülőföldjén, Georgiában, a ködös nosztalgiát fényesnek és élénknek tüntette fel. Mindkettőnek Dave Cobb, Grammy-díjas unokatestvére volt a producere.

A Keep ‘Em on They Toes esetében Brent Cobb követte a címadó dal tanácsát, és összekeverte a receptet, Brad Cook producerrel (Waxahatchee, The War on Drugs) nem Nashville-ben, hanem Durhamben, Észak-Karolinában dolgozott. Az eredmény egy olyan lemez lett, amely a Shine on Rainy Day introspektív hangulatát és a Providence Canyon jam-érzékenységét keveri az indie-folk produkcióval. Cobb azt mondja, hogy “egy vidéki gondolkodásmódból írta.”

“Minden, amiért rajongok, amit Brad csinált, nagyon gyér. Nem használ sok mindent” – mondja az album légies hangzásáról. “Ezeknél a daloknál azt akartam, hogy a szöveg legyen a sztár. Úgy gondoltam, hogy fontosak, és nem akartam, hogy bármi elterelje róluk a figyelmet.”

A “szivárványon túli”, ahogy ő fogalmaz, elmét tágító utazásainak részletezése mellett Cobb boncolgatja az öregedést és a gyerekvállalást (“Sometimes I’m a Clown”), ünnepli az egyéniség művészetét (“Keep ‘Em on They Toes”), és megkérdőjelezi a művészi platformmal járó felelősséget a “Shut Up and Sing”-ben és a “Soapbox”-ban, előbbit a feleségével, Layne-nel, utóbbit az édesapjával írta.

Bár a dalszövegek időnként játékosak, határozottan érettek, ami hitelessé teszi a Cobb áruházában kapható pólót, amely “Country Music for Grown Folks”-ként foglalja össze a márkáját. Ez hasonló gondolkodásmód, mint amilyennek Chris Stapleton is hangot adott az ugyancsak érett Traveller 2015-ös megjelenésekor. (Nyilvánvaló, hogy a megközelítés megtalálta a közönségét.)

“Voltak olyan pillanataim, amikor egy dalszerző vagy egy művész, akivel együtt írtam, azt mondta: ‘Nos, ez egy kicsit túl öregnek tűnik. Tegyük fiatalabbá.’ Nincs ezzel semmi baj, de én nem így írtam ezt az albumot” – mondja Cobb. “De a ‘countryzene felnőtteknek’ nem jelenti azt, hogy felnőttnek kell lenned. Lehetsz öreg lélek is, hogy ezt az életet perspektívába helyezd.”

Az igazi country vs. szélhámos country vita valamilyen okból kifolyólag továbbra is tombol az internet bizonyos sarkaiban. Így aztán egyesek szemöldökét felhúzhatja, hogy Cobb egyik leg “countrybb” új dalát Luke Bryannal közösen írta. A country-rádiós szupersztár és Cobb egy-egy utcányira nőttek fel egymástól Dél-Georgiában, és miután Bryan Nashville-be vándorolt, megosztotta Cobbbal, amit tanult.

“Luke határozottan a szárnyai alá vett, amikor megpróbáltam kitalálni, hogyan lehet megélni a zenélésből” – mondja Cobb, aki azokban a korai időkben Bryan házában húzta meg magát. Bryan egyébként megszervezte Cobb legelső közös írói munkáját Nashville-ben, és hajlékony zongorajátékával hátrafújta a haját.”

Amikor Cobb elkezdett írni a Keep ‘Em on They Toes-ra, megkérdezte Bryant, hogy lenne-e kedve újra együtt alkotni. “Azt mondtam: ‘Tíz év telt el. Akarsz adni még egy esélyt?”” emlékszik vissza Cobb. Együtt találták ki a “Good Times and Good Love”-ot. “Ha egy dolgot megtanultam a honky-tonk hőseimtől/az az, hogy amikor egy olyan lány, mint te felbukkan, az ember megnyugszik” – énekli Cobb a soulos számban, Bryan zongorakíséretével. Kijelenti, hogy a “One Margarita” énekese nem részesül méltányos elbírálásban.

“Amikor szörnyű kritikákat olvastam Luke-ról, azt gondoltam: “Ember, ezeknek az embereknek fogalmuk sincs, milyen nagyszerű zenész és milyen csodálatos író” – mondja Cobb Bryanről. “Hatalmas bevételre tett szert abból, hogy a piacra írt. Senki nem szidhatja őt azért, ami sikeressé tette, mert ő maga volt az, ami sikeressé tette. Hosszú karrierje lesz, mert még nem fedte fel az összes kártyáját”. Cobb azt mondja, az az álma, hogy Bryan egy Ronnie Milsap-féle zongorás lemezt készítsen.

Néhány évvel ezelőtt Cobb elhagyta Nashville-t, hogy visszatérjen Georgiába, és egy tóparti házban telepedett le, amely 2008 óta az ő és Layne tulajdona. Ez az a hely, ahol manapság az írása nagy részét végzi, és ahol meditál arról a 12 évről, ami ahhoz kellett, hogy elég erős karriert építsen fel ahhoz, hogy hazaköltözhessen. A családja mind a közelben él.

“Még mindig meg tudok élni abból, hogy dalokat írok, csak most itt ülök a kis csónakházamban a Flint folyó partján, és úgy érzem, nem is tudom, mintha elértem volna, amit elhatároztam” – mondja Cobb.

Visszagondol azoknak a halálraítélt lepkéknek a múló élettartamára, és elmond néhány füves bölcsességet, ami azt sugallja, hogy elégedett az eddigi 34 évével.

“Az ő szemszögükből nézve száz évet éltek. De a mi szemszögünkből nézve csak egy pillanatig éltek” – mondja. “Valószínűleg elégedettek.”