Broadway Review: Az “Anastasia”: A Broadway-musical április 24-én nyitotta meg kapuit – Variety Broadway Review: Anasztázia, a musical

A fiatal nőknek és lányoknak, akik új Broadway példaképet keresnek, nem kell tovább keresniük, mint az “Anasztázia” címszereplőjét, a musical pazar tündérmeséjét, amely tetszeni fog a gyerekeknek, kielégíti az érzelmeseket és megnyugtatja azokat, akik úgy gondolták, hogy a zenés vígjátékok régi sablonjai már lejártak. A megszokott nagy vonalakban – egy romantikus fiatal pár, egy forró nyomon üldözött gonosztevő, komikus mellékszereplők, egy szerethető családtag – még mindig ellenállhatatlanok lehetnek, ha ízléssel, kézművességgel és a hitetlenség készséges felfüggesztésével párosulnak.

Darko Tresnjak rendező, aki Tony-díjat kapott az “Egy úriember útmutatója a szerelmi & gyilkossághoz” című előadásért, és a produkció első osztályú tervezőcsapatának nagy része varázslatos varázslatot sző, amely a fiatal női közönségnek szól – egy beépített demográfia, amely rengeteg rubelt fog kaszálni itthon, az utcán és külföldön egyaránt.

A musicalt a 20th Century Fox 1997-es animációs filmje és az Ingrid Bergman és Yul Brynner főszereplésével készült 1956-os film – amelynek Arthur Laurents (a Guy Bolton által feldolgozott Marcelle Maurette-darab alapján készült) kifejezetten érettebb forgatókönyve volt – “ihlette”, miközben Anya (Christy Altomare) történetét meséli el, a forradalom utáni Oroszországban élő, amnéziával küzdő fiatalemberről, akit az utcai Svengalis Dmitry (Derek Klena) és Vlad (John Bolton) meggyőz arról, hogy ő II. Miklós cár legkisebb lánya, aki állítólag megmenekült a családja sorsától.

Anyát arra készítik elő, hogy bemutatkozzon a túlélő királyi nagymamának (Mary Beth Peil) és segítőjének, az időközben Párizsban élő Lily grófnőnek (Caroline O’Connor), hogy igényt tarthasson a koronára, a csalók pedig megkaphassák a jutalmukat.

A dalszerzők, Stephen Flaherty és Lynn Ahrens, akik az animációs film dallamait írták, és az “Utazás a múltba” című népszerű himnuszért Oscar-jelölést érdemeltek ki, itt újra ellátják feladatukat, és dallamos (bár kiállításokkal teli) zenéjüket színpadra adaptálják. Új számokat adtak hozzá, hogy felpumpálják az érzelmeket, az izgalmakat és a komédiázást, valamint hogy kitöltsék a Terrence McNally által átdolgozott és célszerűvé tett forgatókönyv hiányosságait.

A musical a Hartford Stage tavalyi bemutatója óta a második felvonás nyitányának kifinomultabb színpadra állításával élesedett. Nagy érdemei vannak Aaron Rhyne hi-def vetítéseinek, amelyek filmes lendületet és mélységet kölcsönöznek az előadásnak. Szintén feljavult Gleb, a musical önkényuralmi, de ellentmondásos bolsevikjának szerepe, akit Ramin Karimloo sötét álmodozással és tisztán hallható dudákkal játszik.

De az előadás néhány fejvakarója továbbra is megmaradt: A jelenet, amelyben Anya a nagymamája tanácsa után dönt a jövőjéről, zeneileg még mindig üresnek tűnik. Gleb kezdeti vonzódása Anya iránt továbbra is ostyavékony. Az pedig, hogy Anya megöleli közös hősét, miközben szaténruhában és diadémban rohangál a párizsi utcákon, nemcsak abszurd, de a musical végén vegyes üzenetet közvetít. (De ki hibáztatná a lányt, hogy nem akar lemondani Linda Cho számos lélegzetelállító ruhájának egyikéről?)

A fiatal nőként, aki nemcsak az identitását, hanem az önérzetét is megtalálja, Altomare ugyanolyan magabiztos meggyőződéssel áll a reflektorfénybe, mint Anya a koronát. És ha időnként Julie Andrews gondolatai is felbukkannak, az nem helytelen – és nem is érdemtelen, tekintve Altomare hangi erejét és a “My Fair Princess” témáját.

Klena fiús bájjal, humorral és gyönyörű hanggal tölti ki az általános hős körvonalát. Bár nincsenek igazi romantikus duettek a főszereplők számára, tökéletes párost alkotnak, és különleges kapcsolatot teremtenek az “In a Crowd of Thousands” című számmal, amely egy váratlan érzelmi csúcspont.

Az özvegy császárné szerepében Peil császári gravitációt, valamint egy nagymama szívfájdalmát és örömét hozza a szerepbe. Bolton grófból lett szélhámos és O’Connor libidinózus udvarhölgye komikus fordulataikkal nagyot ütnek. Őrült sonkakeringőjüket, a “The Countess and the Common Man”-t Peggy Hickey elragadóan állítja színpadra, akinek koreográfiájában szerepel a “Land of Yesterday”, egy kis “Hattyúk tava” és sok kavargó szellem Alexander Dodge elegáns díszlete körül, amelyet Donald Holder kiválóan megvilágított, és Peter Hylenski élénk hangtervezése fokozza.

Ebben az alt-valóságban a történelmet újraírják, egy hercegnő megtalálja a boldogságát – és egy régimódi musical valószínűleg boldogan él, amíg meg nem hal.