Daily Scribbling

1632-ben egy Mícheál Ó Cléirigh nevű ferences szerzetes a donegáli kolostorban elkezdte összeállítani Írország szigetének történetét. Segítségére volt testvére, Cú Choigcríche Ó Cléirigh, barátja, Fearfeasa Ó Maol Chonaire és paptársa, Peregrine Ó Duibhgeannain. (Furcsa módon, mielőtt szentté avatta volna magát és megváltoztatta a nevét, Peregrine-t is Cú Choigcríche-nak hívták – ennek a névnek nincs mai megfelelője, jelentése “idegen kopó”.) Az általuk létrehozott könyv több kisebb történet gyűjteménye volt, és (négyük után) a Négy Mester Évkönyvei néven vált ismertté. Többször lefordították, de a leghíresebbet John O’Donovan, a belfasti Queen’s University professzora készítette 1856-ban. Ő hat azonos terjedelmű kötetre osztotta a művet, bár természetesen a Mesterek az újabb éveket részletesebben tárgyalta. Így a hatodik kötet az előző 27 évet, az ötödik a 87 évet, a negyedik a 117 évet, a harmadik a 200 évet, a második a 268 évet, az első? Az első az, amelyikről ma beszélni fogunk, mert az első 3854 évet fedett le, a Nagy Özönvíztől (amelyet Kr. e. 2952-re tettek) egészen Kr. u. 902-ig.

Az özönvíz és más bibliai események datálása sokat foglalkoztatta az embereket a 17. században. A leghíresebb James Ussher, Armagh érseke volt, aki a Föld teremtését i. e. 4004-re tette (négyezer évvel Krisztus tényleges születése előtt, amit ő Krisztus tényleges születésének vélt). Úgy vélte továbbá, hogy a Földnek Kr. u. 1996-ban lesz vége, így a Föld hat évezredes létezése megegyezik a teremtés hat napjával. Bár ma Ussher kronológiája a legismertebb, valójában ő csak egyike volt a történelem során számos tudósnak, aki megpróbálta ezt kitalálni. Például a tiszteletreméltó Bede (az az ember, aki feltalálta a nyugati világ számára azt a fogalmat, hogy a Krisztus utáni időszámítással egy abszolút évet jelöljenek, ahelyett, hogy “Foo uralkodásának N-edik évét” vagy hasonlót használnának) a teremtés dátumát Kr. u. 3952-re adta meg. A legtöbb más tudós, aki a bibliai feljegyzéseket vizsgálta, hasonló dátumokat adott meg, ezért furcsa, hogy a Négy Mester meglehetősen jelentősen eltért egymástól. Bár az ő történelmük “A világ kora 2242-ben” kezdődik, Krisztus születését 5194-ben adják meg – több mint egy évezrednyi távolságra Ussher dátumától. Hogy honnan vették ezt a számot, nem tudni, de az első kötetük epikus terjedelmének megfelelő hangot ad.”

Az Annalesben feljegyzett első esemény, mint megjegyeztük, a világ 2242-es évében történik, és valójában az első emberek Írországba érkezését részletezi “Negyven nappal az özönvíz előtt”. Ez Írország legrégebbi történetében, az Inváziók könyvében található történetből származik, amely szerint az Írországba érkező első embereket egy Cessair nevű nő, Noé unokája vezette oda. Apja, Bith nem kapott helyet a bárkán, ezért a lánya azt tanácsolta neki, hogy építsen egy bálványt, és imádkozzon hozzá, amit meg is tett. Az azt mondta neki, hogy építsen egy hajót, ezért két Ladra és Fintan nevű barátjával épített egy hajót, és elhajózott Cessairral és ötven másik nővel. Írországban kötöttek ki, és szétváltak, mindegyikük a nők egy részét (köztük Cessairt is) feleségül vette. Azonban előbb Ladra, majd Bith meghalt, Cessair pedig összetört szívvel halt meg apja halálakor. Hat nappal később megérkezett az özönvíz, és megölte az összes megmaradtat, kivéve Fintant, akit megátkoztak, hogy lazaccá változzon, amíg az emberek újra el nem jönnek Írországba, hogy meghallgassák a történetet arról, hogyan próbált megmenekülni Isten ítélete elől.”

A következő esemény az évkönyvekben 278 évvel későbbre esik, és Parthalon érkezéséről szól (aki, mint egy korábbi cikkünkből megtudtuk, Ballyshannon közelében szállt partra). Az évkönyvek ezután az Inváziók könyvének eseményeit követik, Parthalon népét a fomoriak szállják meg. A szkítáknak sikerült sakkban tartaniuk a fomoriakat, de végül az egész lakosságuk elpusztult a pestisben. A fomoriak 2850-ig, egy másik szkíta, Neimhidh 2850-es megérkezéséig ellenállás nélkül tartották a földet. Neimidh egy harmadik csoport, a nemediánok élén állt, akik a következő néhány száz évben a fomoriakkal versengtek. A fomoriak élén Conainn állt, aki félig isteni természetű volt, és aki egy toronyban élt a Tory-szigeten. Végül a nemedieknek (akiket a fomoriak rabszolgasorba taszítottak) sikerült lerombolniuk a tornyot és megölniük Conainnt, de hadnagyának, Morcnak a megtorlása miatt elmenekültek Írországból, így az ismét üresen maradt. Kétszáz évvel később leszármazottaik, a Fir Bolg (vagy “a zsákok népe”) visszatértek Írországba. Negyven évvel később, amikor a Mesterek a világ teremtése óta eltelt 3303. évként jegyzik fel, a Tuatha De Danaan leszáll Írországban. Az Évkönyvek ezután kronológiát adnak a Tuatha történeteihez, például Nuada megcsonkítását 3330-ban, Lugh Lamhfada halálát 3370-ben, és így tovább, amíg a miléziaiak (a mai írek kelta ősei) meg nem érkeznek 3500-ban. Az Évkönyvek részletezik a Tuatha vereségét, majd egy hosszú időszak következik, amikor a királyok halálát sorolják fel, és időnként egy-egy dátumhoz egy ősi legendát csatolnak. Valójában csak jóval később kezdenek újra érdekelni bennünket.

Az 5194. évben az Évkönyvek “A világ korából” átkerültek “Krisztus korába”, és ezzel a lépéssel az Évkönyvek szikrázóan több aktivitást kezdenek mutatni, mint a királyok neveinek egyszerű feljegyzése. Csatákat kezdenek leírni – i.sz. 226-ban például egy Cormac mac Airt nevű király kerül hatalomra, “Conn of the Hundred Battles” unokája. Kr. u. 240-ben Cormac meghódítja Skóciát, 241-ben pedig családját lemészárolja a leinsteri király. Cormac elvesztette egyik szemét a csatában, de túlélte, és negyven év királykodás után halt meg, amikor megfulladt egy lazaccsonttól. Az Évkönyvek szerint ez egy átok következménye volt, amelyet a druidák róttak rá, megtorlásul azért, mert áttért a kereszténységre (bár ez mintegy 200 évvel Szent Patrik előtt történt). Talán azonban az a tény, hogy Cormac volt felelős Írország első történetének összeállításáért is, vezetett ahhoz, hogy az Évkönyvek ilyen nagy figyelmet szenteltek neki. Innentől kezdve a Négy Mesternek sokkal több mindenre kellett támaszkodnia, és valóban, az eddig lefedett 3000 év csak az első harmadát teszi ki ennek az első kötetnek.

Az Annalsban persze nem minden furcsaság az őstörténetben rejlik. Részletezi például a Szent Patrik holtteste körüli harcot, mivel mindegyik király azt a megtiszteltetést akarta, hogy eltemethesse a nagy embert, és azt, hogy Isten mindegyiküknek küldött egy-egy illúziót a holttestről, így diadalmasan távoztak, hogy aztán hazaérve eltűnjön. Kr. u. 664-ben részletesen beszámolnak egy napfogyatkozásról (ez az esemény nyilvánvalóan és szokatlan módon egész Európában teljes volt, mivel több történetírás is említi). Beszélnek egy nagy járványról is, amelyet Buidhe Connailnak neveznek. A Buidhe sárgát jelent, a Connail pedig néha a Tir Connailt jelenti, ahogy Donegalt történelmileg ismerték, ezért úgy gondolják, hogy ez valamilyen sárgasággal járó betegségre utalhat, amelynek egyik tünete először Donegalban jelentkezett. Kétszáz évvel később a Loch Lephinn vérré változott. Korábban, Kr. u. 755-ben Kildare püspökét az egyik papja megölte, amikor a sekrestyéből az oltárhoz ment, “amiből az következett, hogy azóta Kildare-ben egy pap nem celebrál misét a püspök jelenlétében”. Kr. u. 684-ben állatpestis pusztított, amelynek következtében “ezer emberből egy sem maradt életben”, és olyan kemény tél volt, hogy a Skócia és Írország közötti tenger befagyott. Kr. u. 767-ben nagy mennydörgés és villámlás következett be, valamint egy félelemkeltő járvány, amelyet (valamiért) “a tapsvásárnak” neveztek el. Kr. u. 887-ben egy százkilencvenöt láb hosszú sellőről mesélnek, akit “Alba országában” vetettek partra.

Így megy ez a történelemmel – az igazságot lehetetlen elválasztani a legendától. Az Évkönyvek értékes történelmi forrás, és a megírásuk időpontja (kevesebb mint harminc évvel a kilencéves háború után) azt jelenti, hogy rengeteg pontos információval rendelkeznek. A négy barát nagy kihívás elé állította magát, hogy Írország összes történelmét összeállítsa, és bár lehet, hogy gúnyolódunk (persze szeretettel) néhány dolgon, amit beleírtak, mégis jobb nekünk, hogy megtették, mert különben nem olvastuk volna el. Talán egy következő cikkben újra belemerülök az évkönyvekbe, és beszámolok a későbbi évek furcsaságairól, de ez várjon egy másik napra. Most azonban emeljünk pohárköszöntőt a Mesterekre, akik a tudás nagy ajándékát adták nekünk, későbbi nemzedékeknek, amit soha nem szabad visszautasítani.