Daudet, Alphonse
Publikációk
Collekciók
Művek. 24 kötet, 1898-1900.
Daudet regényei, románcai és írásai. 20 kötet. 1898-1903.
Teljes Művek. 18 kötet. 1899-1901; 20 kötet. 1929-31.
The Complete Works Illustrated. 20 kötet. 1929-31.
Művek, szerkesztette Jean-Louis Curtis. 12 kötet, 1965-66.
művek, szerkesztette Roger Ripoll. 1986-.
Rövid történetek
Le Roman du Chaperon rouge: scènes et fantaisies. 1862.
Lettres de mon moulin. Impressziók és emlékek. 1869; szerkesztette Jacques-Henry Bornecque; 2 köt. 1948; mint Provence-i történetek (válogatás), 1886; mint Levelek a malmomból, 1880; mint Levelek egy provence-i szélmalomból, 1922; mint Francia történetek Daudet-tól, 1945; mint Levelek a malmomból és Levelek egy távollévőhöz, 1971; mint Levelek a szélmalmomból, 1978.
Lettres à un absent. 1871; mint Levelek egy távollévőhöz, 1900; mint Levelek egy távollévőhöz és Levelek a malmomból, 1971.
Robert Helmont. Études et paysages. 1873; mint Robert Helmont: Egy remete naplója, 1870-1871, 1892.
Contes et récits (gyűjtemény). 1873.
Les Femmes d’artistes. 1874; mint Wives of Men of Genius, 1889; mintArtists’ Wives, 1890.
Contes choisis. La fantasie et l’histoire (gyűjtemény). 1877.
Les Cigognes, légende rhénane. 1883.
La Belle-Nivernaise. Histoire d’un vieux bateau et de son équipage, illusztrálta Émile Montégut. 1886; mint La Belle-Nivernaise; Egy öreg hajó és legénysége története (és más történetek), 1887; mint La Belle-Nivernaise, egy folyami bárka és legénysége története, szerkesztette James Boïelle, 1888; La Belle-Nivernaise és más történetek, 1895.
La Fedór. L’Enterrement d’une étoile. 1896.
La Fedór. Pages de la vie, illusztrálta Faìes. 1897; részben mint Trois souvenirs, 1896.
Le Trésor d’Arlatan, illusztrálta H. Laurent Desrousseaux. 1897.
Novels
Aventures prodigieuses de Tartarin de Tarascon. 1872; mint Az új Don Quijote, avagy Tartarin de Tarascon csodálatos kalandjai, 1875.
Fromont jeune et Risler aîné. Párizsi modor. 1874; asSidonie, 1877.
Jack. Kortárs modor. 2 kötet. 1876; fordítás: Jack, 1877.
Le Nabab. Párizsi modor. 1877; mint A nábob, 1877.
A száműzött királyok. 1879; Kings in Exile, 1879.
Numa Roumestan. 1881.
L’Evangéliste. Párizsi regény. 1883; Port Salvation; or, The Evangelist, 2 vols, 1883.
Sapho. Moeurs parisiennes. 1884; mint Sappho, 1884; mint Sappho: A párizsi élet képe, 1954.
Tartarin az Alpokban. Nouveaux exploits du héros tarasconnais.1885; mint Tartarin az Alpokban, 1887.
L’Immortel. 1888.
Port-Tarascon. Az illusztris Tartarin utolsó kalandjai. 1890; mint Port-Tarascon, az illusztris Tartarin utolsó kalandjai. 1891.
Rose et Ninette. Moeurs du jour. 1892; mint Rose és Ninette, 1892.
La Petit Paroisse. Moeurs conjugales. 1895.
Soutien de famille. Moeurs contemporaines. 1898; mint A családfő, 1898.
Plays
La Dernière Idole, másokkal együtt (keletkezett 1862). 1862.
Les Absents (készült 1864-ben). 1863.
L’oeillet blanc, másokkal együtt (gyártották 1865-ben). 1865.
Le Frère aîné, másokkal együtt (1867-ben készült). 1868.
Le Sacrifice (gyártották 1869-ben). 1869.
L’Arlésienne (1872-ben készült). 1872; mint L’Arlésienne (Az arles-i lány), 1894.
Lise Tavernier (1872-ben készült). 1872.
Le Char, másokkal együtt (1878-ban készült). 1878.
Théâtre. 3 kötet, 1880-99.
Le Nabab, másokkal együtt (1880-ban készült). 1881.
Jack, másokkal együtt (készült 1881). 1882.
Fromont jeune et Risler aîné, másokkal együtt (keletkezett 1886). 1886.
Numa Roumestan (készült 1887-ben). 1890.
La Lutte pour la vie (készült 1889-ben). 1890.
L’Obstacle (1889-ben készült, zenéjét Reynaldo Hahn szerezte). 1891.
Sapho, másokkal együtt (1885-ben készült). 1893.
La Menteuse, másokkal (1892-ben készült). 1893.
Poétika
Les Amoureuses. 1858; bővített kiadás, 1863; bővített kiadás, mint Les Amoureuses. Poèmes et fantaisies, 1857-61, 1873.
La Double Conversion, conte en vers. 1861.
Más
oeuvres. 16 kötet, 1879-91.
Oeuvres complètes. 8 kötet, 1881-87; 24 kötet, 1897-99.
Souvenirs d’un homme de lettres. Pages retrouvés (emlékiratok). 1888; mint Recollections of a Man, 1889.
Trente ans de Paris. A travers ma vie et mes livres (emlékiratok). 1888; mint Harminc év Párizsban és irodalmi életemben, 1888.
Entre les Frises et la rampe. Petites études de la vie théâtrale. 1894.
Notes sur la vie (emlékiratok). 1899.
Első utazás, első hazugság. Souvenirs de mon enfance(emlékiratok), illusztrálta Bigot-Valentin. 1900; mint Első utam, első hazugságom, 1901.
Drámai kritikák kiadatlan lapjai, 1874-1880, szerkesztette Lucien Daudet. 1923.
La Doulou. 1929; mint La Doulou: Élet: Szemelvények a szerző kiadatlan jegyzetfüzeteiből, 1931; mint Szenvedés 1887-95, 1934.
Egy barátság története: Daudet és Frédéric Mistral 1860-1897 közötti kiadatlan levelezése, szerkesztette Jacques-Henry Bornecque. 1979.
Translator, Vie d’enfant by Batisto Bonnet. 1894. Fordító, másokkal együtt, Valet de ferme. 1894.
*
Bibliográfia:
Daudet, A Critical Bibliography by Geoffrey E. Hare, 2 vols, 1978-79.
Kritikai tanulmányok:
* * * *
Alphonse Daudet 40 éven át aktív és rendkívül sikeres irodalmár volt, aki szorgalmasan publikált verseket, színdarabokat, regényeket, novellákat és memoárokat – 20 kötetet, műveinek legteljesebb kiadásában -, amiért világszerte nagy hírnévre tett szert. Egy évszázaddal később ez a nagy hírnév erősen hanyatlik, még Franciaországban is, ahol műveinek nagy részét már nem olvassák, és nem is nyomtatják; helye a francia irodalomtörténetben, bár messze nem elhanyagolható, mégis a másodrendűek közé tartozik. Két-három, még mindig népszerű regénye mellett csak néhány válogatott novellája, közel száz novellája “él” ma is, amelyek megjelenésük óta folyamatosan nyomtatásban maradtak. Ezek a novellák azonban annyira ismertek és olvasottak Franciaországban és másutt is, hogy a műfaj klasszikusainak számítanak, és rendszeresen tanulják őket az iskolákban. Mint novellaíró, Daudet még mindig jelentős alakja.
Az az irónia, amely magától Daudet-tól sem maradt volna el, hogy az utókor ma már csak egy “kisebb” műfajban ismeri el őt jelentős alaknak. Hozzá kell azonban tenni, hogy Daudet maga sohasem tekintette “kisebb” műfajnak a novellát. Ez volt az általa választott műfaj, amelyben megtanulta a mesterségét, és amelyet – valamilyen formában – szívesen gyakorolt egész pályafutása során, az elsőtől az utolsóig. Valóban szimbolikus jelentősége van annak a ténynek, hogy utolsó publikációja novella volt. Még beszédesebb az a bizonyíték, hogy a “novellás gondolkodásmód” áthatja egész munkásságát: versei gyakran mesélnek el egy történetet, színdarabjai dramatizált anekdotáknak tekinthetők, és a kritikusok rendszeresen megjegyzik, hogy regényei vagy epizodikus felépítésűek, vagy olyan sok leválasztható mellékszálat tartalmaznak, hogy zseniálisan álcázott novellagyűjteményekhez hasonlítanak. A történetmesélés valóban második természete volt Daudet-nak, és jól tudta, hogy ez irodalmi hivatásának nélkülözhetetlen alapja.
Daudet maga is úgy vélte, hogy mesemondói tehetségét meridián temperamentumának köszönheti: élénkségének, érzelmi melegségének és nyelvi könnyedségének. Sok kortárs tanúskodik arról, hogy Daudet társasági alkalmakkor gyakran bizonyult tehetséges és lebilincselő elbeszélőnek. Ez a különleges képesség élénken átültethető egy olyan történetírói stílusba, amely áradó, mégis bensőséges, és amely azt a kellemes érzést kelti az olvasóban, mintha “hallgatná” a szerzőt, aki spontán módon hangosan mesél egyszemélyes hallgatóságnak. Ennek a “szóbeli” stílusnak a titka, amelyet Daudet oly gondosan ápolt novelláiban, a megfelelő elbeszélői “hang” sikeres megteremtésében rejlik minden egyes alkalomhoz, és ehhez a fajta megteremtéshez Daudet ösztönös könnyedséggel rendelkezett.
Daudet első megjelent novelláskötete, a Lettres de mon moulin (Levelek a szélmalmomból), ideálisan alkalmas volt ennek a “szóbeli” stílusnak a legteljesebb kihasználására. Minden egyes történet a szerző különböző levelezőpartnereihez írt levelének tűnt, ami indokolttá tette a kötetlen, szívélyesen személyes és kvázi beszélgetős stílust, és lehetővé tette a szerző számára, hogy az egyes történetek témájának megfelelően változtassa a hangulatot, a hangnemet és az elbeszélői “hangot”. Egy tragikusan viszonzatlan szerelemről szóló komor beszámoló esetében, mint “Az arlesi lány”-ban, Daudet egyszerű paraszti szavakat és rövid mondatokat használó, takarékos és önfeledt elbeszélői módot választott, hogy hangsúlyozza a dráma rideg borzalmát. Ezzel szemben a kisebb egyházi vétségekről szóló történetek, mint például “Gaucher tisztelendő atya Elixírje” vagy “A pápa öszvére”, sokkal hatásosabban szólalnak meg a növekvő, ragályos vidámság hangján, amelyet rendszeresen aláásnak a ravasz, ironikus megjegyzések, amelyek az olvasó számára kényelmes távolságot teremtenek az elbeszélt, enyhén botrányos eseményektől. A szerző saját hivatásának erkölcsi dilemmáit feszegető történetek – “M. Seguin kecskéje” és “Az aranyagyú ember legendája” a legfőbb példák – igényelték a mese, a legenda vagy a példamese érzelmességét és gúnyos komolyságát, hogy az olvasót megfelelően szórakoztassák anélkül, hogy a történet erkölcsi belátásának komolysága hiányozna.
A Levelek a szélmalmomból című kötetben a stílus, a technika és a téma feltűnő változatossága figyelhető meg, de az összes történet közös nevezője az az ügyesség és kifinomult kézügyesség, amellyel mindegyik történetet előadják. Ez volt az első olyan kiadvány, amelyben Alphonse Daudet többről tett tanúbizonyságot, mint élénk képzelőerejéről és lebilincselő elbeszélői módjáról: aprólékos és igényes stilisztának bizonyult, akinek volt érzéke a formához és a szerkezethez, éles füle a megfelelő mondatritmushoz, és hajlandó volt többször is átdolgozni művét, hogy megfeleljen saját esztétikai elvárásainak. Fegyelmezett művésszé vált.
Az 1870-es években Daudet kibővítette a novellák körét és termelékenységét, új témákat talált például a francia-porosz háborúban és a párizsiak mindennapi életében, és új módszereket fedezett fel a kortárs történet elmesélésére anélkül, hogy “szóbeli” technikájának frissességéből és bájából bármit is veszített volna. Az 1870-es évek elején négy kötetnyi elbeszélést és vázlatot írt, köztük a nagy sikerű Contes du lundi (Hétfői mesék) címűt, majd az évtized végén elkészítette a Levelek a szélmalmomból és a Hétfői mesék átdolgozott és kiegészített kiadásait, amelyek együttesen az összes olyan novelláját tartalmazzák, amelyeket nyomtatásban is meg akart tartani. Ez a két meghatározó kötet, valamint két hosszabb novella, amelyeket élete végén írt, a La Fédor. L’Enterrement d’une étoile és Le Trésor d’Arlatan, (Arlatan kincse), képviselik teljes fennmaradt hozzájárulását a novellaművészethez. Ez minden mércével mérve is kiemelkedő teljesítmény. Mindenekelőtt írótársait (és olvasóit) emlékeztette a történetmesélés távoli, szóbeli eredetére, mivel olyan írásmódot dolgozott ki, amely visszaadja az emberi hang ízét, izgalmát és bensőségességét, amely az ókori világban a mesék továbbadásának eszköze volt. A novella műfaja iránti elkötelezettségéről is tanúbizonyságot tett, amikor az még irodalmi újdonságnak számított: nagy komolysággal kezelte, és minden fegyelmezettségét és művészi képességét latba vetette. Egyedülálló képessége volt arra, hogy történeteiben a legmélyebb emberi érzelmeket vizsgálja meg, együttérzéssel és megértéssel, ugyanakkor kellő szkeptikus iróniával, hogy elkerülje az érzelgősség csapdáját. Leggyakrabban a boldogtalan szerelemről és az ártatlanok kiszolgáltatottságáról írt egy romlott világban, mert ezek a témák feleltek meg leginkább saját világtapasztalatának – innen a személyes és bensőséges hangvétel, amely oly sok novelláját jellemezte, és amelyet olvasók nemzedékei találtak oly megindítónak. Bármit is tartogat a jövő a többi művének, hinni kell abban, hogy Daudet novellái tovább élnek, mert a világ mindig is időt fog szakítani arra, hogy “meghallgasson” egy olyan mesemondót, aki olyan magával ragadóan tud mesélni, mint ő.
-Murray Sachs
Lásd “A pápa öszvére” című esszét.