‘ + document.title + ‘
DISKURZUS
A H. japonica természetes szaporodási időszaka a déli Honshuban és Kyushuban április és szeptember között van. Ez a hüllőbéka éjszaka rakja le tojásait közvetlenül a tavak, medencék és rizsföldek csendes vizébe – nem pedig egzotikus vagy lombhullató élőhelyekre. Így az a tény, hogy egy hím évszakon kívül és nappal amplexált, miközben: 1) ketrecbe volt zárva, 2) fényben volt, és 3) szokatlan lineáris gyorsulásoknak volt kitéve, önmagában is meglepő. Azonban, mint fentebb említettük, e csoport hímjei a kísérletet megelőzően a laboratóriumban a szaporodási aktivitás jeleit mutatták.
Úgy véljük, hogy az emelkedett hőmérséklet és az elhúzódó fényciklus, amelynek a békák a kísérletet megelőzően a laboratóriumban ki voltak téve, hozzájárult az általunk megfigyelt amplexus előidézéséhez. Ezek a környezeti feltételek nagymértékben megközelítették a H. japonica természetes szaporodási időszakának hőmérsékletét és fényciklusát. Természetesen nem hisszük, hogy a FreeFall “G.0” gyorsulási profilja önmagában stimulálta volna az amplexust ennél a fajnál. A FreeFall “G.0”-on öt hím közül csak egy amplexált, ami tovább erősíti azt a nézetet, hogy az egzotikus gyorsulások önmagukban nem váltanak ki amplexust.
A megváltozott gravitációnak, és különösen a mikrogravitációs időszakoknak való kitettséget általában stresszesnek tartják a gerincesek számára. Sokan émelyegnek, amikor először vannak kitéve ismétlődő mikrogravitációs ciklusoknak, mint például a parabolarepüléseken. A békák, beleértve a H. japonica-t is, az ilyen típusú ingerek hatására tengeribetegséget kaphatnak. Meg kell azonban jegyezni, hogy az arboreális békák, mint például a H. japonica, viszonylag ellenállóak a mikrogravitációnak való ciklikus kitettségből eredő utazási betegséggel szemben. Wassersug és munkatársai a 9-10 parabolának kitett 17 felnőtt H. japonica közül csak egynél váltottak ki sikeresen hányást, ahol minden egyes parabola több mint 15 másodperces G < 0,01 és 2G-t meghaladó gravitációt tartalmazott a kihúzás során. Továbbá, az az egy egyed ebben a kísérletben, amelyik visszahányta a gyomortartalmát, ezt körülbelül 24 órával a provokatív inger után tette. A MIR űrállomáson lévő felnőtt H. japonica az anuránok mozgásbetegségére jellemző testtartást mutatott, de ez csak azután történt, hogy ezek az állatok több napon át mikrogravitációnak voltak kitéve. japonica szabad esés közbeni testtartása – a hátsó végtagok lehorgonyzásával és kinyújtásával, valamint a törzs hátrafelé ívelésével – azonosnak tűnik az “ejtőernyős” vagy “repülő” békák testtartásával, amelyet korábban Stewart, valamint Emerson és Koehl írt le félig arborális, illetve erősen arborális békák esetében. Ez egy nagy légellenállású testtartás, amely csökkenti a levegőben repülő anuránok süllyedési sebességét. A mikrogravitációban a H. japonica reflexszerűen felveszi ezt a testtartást, amikor megvonják tőle az aljzattal való tapintható kapcsolatot (1. ábra).
Nem ismert olyan gerinces, amely valóban zuhanás közben lépne amplexusba. Bizonyos, az Apopidae családba tartozó fecskék azonban a levegőben történő közösülésre képesek.
A Hyla amplexusos viselkedésének szokatlan gravitációs rendszerben történő megfigyeléseink a gerincesekkel végzett jövőbeli mikrogravitációs kutatások szempontjából is fontosak. Az űrben végzett több évtizedes biológiai kutatások és az eddig Föld körüli pályára állított gerincesek nagy választéka ellenére szomorú tény, hogy még egyetlen gerinces sem fejezett be egyetlen életciklust sem az űrben. Csak a jelenlegi évtizedben sikerült gerincesek petéit – az afrikai karmos béka, a Xenopus laevis petéit – mikrogravitációban megtermékenyíteni. 1992-ben a Xenopus petéit nemcsak megtermékenyítették az amerikai űrrepülőgépen, hanem még a mikrogravitációban fel is nevelték a szabadon élő ebihal stádiumáig. Azonban mind az Ubbels et al., mind a Souza et al. kísérletekben a megtermékenyítés mesterséges volt, a kilövés előtt előkészített, kivont spermiumokkal. Nem ismert olyan gerinces állat, amely spontán amplexust ért volna el, vagy amely a Föld körüli pályán párosodott volna. Könnyen elképzelhető, hogy a magasabb rendű gerincesek számára az űrben történő párzás mechanikai akadályokba ütközik. E tekintetben eredményünk ígéretes jel arra, hogy legalább egy anurán faj képes fenntartani az amplexust szokatlan lineáris gyorsulások, köztük a mikrogravitáció során. Még meg kell vizsgálni, hogy az amplektikus békák képesek-e kísérleti beavatkozás nélkül ovipozícióra és petéik megtermékenyítésére az űrben. Figyelemre méltó, hogy egy teleoszt, a medakát (Oryzias latipes) most megfigyelték, amint mikrogravitációban párzási mutatványokat végez. Ez az amerikai űrrepülőgépen történt egy 1994. júliusi Nemzetközi Mikrogravitációs Laboratóriumi küldetés során (vagyis azután, hogy ezt a tanulmányt publikálásra benyújtották). Ezek a halak ikrákat raknak, amelyek a Föld körüli pályán keltek ki (Kenichi Ijiri; személyes közlés).