Egyedül vagyunk az Univerzumban?

Egyedül, a világűrben? Nem valószínű. Csak számoljunk: Több százmilliárd csillag a mi galaxisunkban, több százmilliárd galaxis a megfigyelhető univerzumban, és 150 bolygó, amelyet már a Nap közvetlen szomszédságában is felfedeztek. Ez rengeteg meleg, mocskos kis tavacskát jelentene, ahol az élet összegyűlhetne, hogy megkezdje az évmilliárdokig tartó evolúciót a hozzánk hasonló, technológiát használó lények felé. Nem, az igazán nagy kérdés az, hogy mikor, ha valaha is, lesz meg a technológiai lehetőségünk arra, hogy elérjük és megérintsük az ilyen intelligenciát. Egy kis szerencsével ez a következő 25 évben megtörténhet.

A földönkívüli intelligencia keresésében (SETI) dolgozóknak nem kevés szerencsére lett volna szükségük a modern vadászat első 45 évében a hasonló gondolkodású kollégák után kutatva. Frank Drake rádiócsillagász mérföldkőnek számító Ozma-projektje minden bizonnyal a remény diadala volt a félelmetes esélyek felett. 1960-ban Drake egy 26 méteres rádióteleszkóp tányérját a nyugat-virginiai Green Bankben két csillagra irányította néhány napra. Az akkori vákuumcsöves technológiával a mikrohullámú spektrum 0,4 megahertz-es tartományát tudta csatornánként letapogatni.

Majdnem 45 évvel később a SETI Intézet a kaliforniai Mountain View-ban befejezte a 10 évig tartó Phoenix projektjét. A Puerto Ricó-i Arecibóban található 350 méteres antennát gyakran használva a Phoenix kutatói 710 csillagrendszert kerestek 28 millió csatornán egyszerre az 1800 megahertzes tartományban. Összességében a Phoenix keresés 100 trilliószor hatékonyabb volt, mint az Ozma volt.

A keresési teljesítmény elképesztő fejlődése mellett a modern SETI első 45 évében a keresési stratégiák is diverzifikálódtak. A SERENDIP (Search for Extraterrestrial Radio Emissions from Nearby Developed Intelligent Populations) a Tejútrendszerben található több milliárd rádióforrást pásztázta úgy, hogy a megfigyelő csillagászok által használt antennákon, köztük az Arecibón is, vevőkészülékeket helyezett el. Más csoportok pedig szerény méretű optikai teleszkópokkal keresik az idegen lézerek nanoszekundumos felvillanásait.

Mégsem hallottak semmit. De akkor például a Phoenix csak egy vagy két közeli napszerű csillagot pásztázott a 100 millió csillag közül. Ahhoz, hogy az ilyen ritkás mintavételezés működjön, fejlett, sugárzó civilizációknak kellene bőven lenniük, vagy a keresőknek nagyon szerencsésnek kellene lenniük.

A galaxis méretű szénakazalban a tű megtalálásához a SETI munkatársai arra számítanak, hogy a számítási teljesítmény következetesen exponenciális növekedése még néhány évtizedig folytatódik. Észak-Kaliforniában a SETI Intézet már megkezdte egy egyedi 6 méteres antennákból álló tömb építését. Az egyre olcsóbb számítógépes teljesítmény végül 350 ilyen antennát fog “virtuális teleszkópokká” kötni, lehetővé téve a tudósok számára, hogy egyszerre több célpontot kutassanak. Ha a Moore-törvény – miszerint a számítási költségek 18 havonta a felére csökkennek – még körülbelül 15 évig érvényesül, a SETI munkatársai azt tervezik, hogy ezt az antennacsoportos megközelítést nem néhány ezer, hanem talán néhány millió vagy akár több tízmillió csillagot fognak idegen jelek után kutatni. Ha csak 10.000 fejlett civilizáció lenne a galaxisban, akkor akár még a Tudomány 150 éves kora előtt rátalálhatnának az aranybányára.

A technológia a következő évtizedekben elérhetővé válhat, de a SETI-nek pénzre is szüksége lesz. Ez nem könnyű feladat egy olyan magas “kacagási faktorral” rendelkező területen, mint a SETI. Az amerikai kongresszus 1993-ban arra kényszerítette a NASA-t, hogy mossa kezeit a SETI-vel kapcsolatban, miután néhány képviselő kigúnyolta az egész ötletet, hogy szövetségi pénzt költsenek “torz fejű kis zöld emberkék” keresésére, ahogy egyikük fogalmazott. Az evolúciós fa egy újabb csúcsos ága után kutatni még mindig nem része a NASA elképzeléseinek. A SETI-t több mint egy évtizede kizárólag a magánfinanszírozás mozgatja. A SETI Intézet tervezett 35 millió dolláros antennarendszere azonban csak prototípusa annak a négyzetkilométeres antennarendszernek, amely a SETI-munkások számára elérhető közelségbe hozná a csillagok tízmillióit. Ehhez a mainstream rádiócsillagászoknak is a fedélzeten kell lenniük – különben még sokáig egyedül fogjuk érezni magunkat az univerzumban.