Facebook

Stranger out now: https://bandofheathens.com/stranger
Amikor a The Band of Heathens úgy döntött, hogy Stranger-nek nevezi el hatodik, eredeti anyagokat tartalmazó stúdióalbumát (a 2017-es Duende óta az elsőt), a közel 15 évvel ezelőtt a texasi Austinban alakult veterán zenekar nem is sejtette, mennyire prófétikusnak bizonyul majd ez a cím.
Bár a név utal Albert Camus híres egzisztencialista regényére és Robert Heinlein Stranger in a Strange Land című sci-fi klasszikusára, az “idegenekre” is utal, akik a zenekar hűséges rajongótáborát alkotják, akik ebben az időszakban minden lemondott turnéval támogatták a bandát.
Mint azt Ed Jurdi társalapító elismeri, ez bizony szokatlan időpont egy új album kiadásához. “A legfurcsább” – mondja. “Talán nincs is furcsább időpont. Amióta elkezdtük, átütő, forradalmi változások történtek a zeneiparban, de ebben a globális járványban mi csak egy mikrokozmosz vagyunk.”
“Igazán szerencsések vagyunk, hogy a járvány alatt közvetlenül a rajongóinkhoz fordulhattunk” – teszi hozzá társalapító társunk, Gordy Quist. “Az elmúlt hónapokban hetente négy estét töltöttünk azzal, hogy személyes, privát koncerteket közvetítettünk élőben a rajongóknak, és hetente egy este pedig nyilvánosan élőben közvetítettük az egész zenekarral a Zooming in a saját otthonukból, Kaliforniából, Texasból, Észak-Karolinából és Tennessee-ből. Eleinte nagyon furcsának tűnt, amíg ezek a falak elkezdtek leomlani, és rájöttünk, mennyire összeköt bennünket a zene szövete.”
A Stranger metaforáját még tovább bővítve. A Band of Heathens egy másik városba, Portlandbe, OR-ba utazott egy vadonatúj producerrel, Tucker Martine-nal , és az eredmény valami más lett – egy légiesebb, intimebb hangulat, nagyobb hangsúlyt fektetve a dalművészetre és a bonyolult hangszerelésre egy tágas hangzásvilágban, amely újraértelmezi a zenekar hangzását. Ezek a dalok a mesterkéltségtől megfosztottak, de hemzsegnek a személyes tapasztalatokból fakadó érzelmektől, ahogy a The Band of Heathens módszere a kezdetektől fogva. A Stranger egy új helyre lép, de még mindig visszhangozza a csapat művészi dalszerzését és többrétegű narratív megfigyeléseit.
Az olyan dalok, mint a “Vietnorm”, amelyet a basszusgitáros Jesse Wilson betépett Cheers-nézése ihletett, megjegyezve George Wendt karakterének, Normnak az érkezését, és a ritmikus “Truth Left”, amely az információ politizálását veszi célba, azt a társadalomkritikát erősítik, amelyet a zenekar egyre inkább elkezdett kezelni a zenéjében, miközben továbbra is a befogadásra törekszik. A “Dare” brit inváziós- by-way-of-the Everly Brothers hangzása a “fake news” vs. “jó” és “rossz” hírek fogalmát vizsgálja, míg a “Call Me Gilded” arra fókuszál, hogy maga a nyelv hogyan működik a valóság meghatározásában, és arra a következtetésre jut, hogy a tettek hangosabban beszélnek a szavaknál, a szerelemben és az életben.
“A mostanában politikailag feszült légkör miatt” – mondja Gordy – “érdekel, hogy mi történik, ha egy politikailag sokféle embercsoportot kihúzunk a közösségi média visszhangkamrájából, és leültetjük őket egy sörözésre egy rock n roll koncertre. Ahol a szavak elmaradnak, ott a zene lehet a közös pont.”
A “South by Somewhere” és az “Asheville Nashville Austin” különböző módon foglalkozik a The Band of Heathens egyik kedvenc témájával – az élet az úton és az otthon vonzása. Az előbbi arról szól, hogy újra feltaláld magad anélkül, hogy eladnád magad vagy a trendeket kergetnéd, míg Jurdi az utóbbit úgy írja le, hogy “az utazással és a mobilitással, de az egyéni identitással is foglalkozik.”
A “Black Cat” dübörgő ütőhangszerei és hátborzongató orgonája egy valós podcast-történetet vesz alapul, amely egy kétméteres portugál bevándorló fiáról szól, aki a századfordulón érkezett New Yorkba, és segített a Brooklyn-híd építésében, később pedig saját kezűleg ölt meg egy párducot egy földalatti ketrecharcban, és egy kiterjedt, pszichedelikus dallamhoz illeszti, amely saját apokrif univerzumot teremt.
Az “Idegen” meta – a jelenlegi világ találó leírása – és személyes metaforaként is találónak bizonyul a gazdaság, a politika, a faj vagy a vallás által meghatározott silókban egymástól való fokozott elidegenedésünkben.
A lemez egy jin-jang, egy-két ütéssel zárul a jelenlegi korszellemre. A Dylanesque “Today Is Our Last Tomorrow” a szeszélyes “Rainy Day Women #12 and 35”-re emlékeztet, egy lelkesítő rockabilly dallam, amely a BOH verziója az R.E.M. “It’s The End of the World As We Know It”-jének, jól érzi magát a mostani apokalipszisben.
“Csak arra emlékszem, hogy egy csomó híreket néztem, mint a kaliforniai erdőtüzek és a határ menti bevándorlási csetepaték” – mondja Ed. “Úgy tűnt, mintha DEFCON 1 lenne, és úgy gondoltam, hogy ha már úgyis elmegyünk, akkor akár bulizzunk is.”
A “Before the Day Is Done” egy elegikus, reményteli hangon fejezi be a Strangert. “Arra gondoltam, hogy jelen legyek, és próbáljak pozitív maradni” – ragaszkodik Gordy, akinek az ötletet köszönhetjük. “És bár ez a két dal hangzásilag a spektrum ellentétes végén van, szeretem őket ott a végén egymás mögött átélni.”
Szóval, míg a Stranger az utcára kerül, a The Band of Heathens reméli, hogy nem maradnak messze mögötte.”
A Stranger promóciójaként 45 napos országos turnét terveznek ősszel, de a zeneiparban és az országos újraindulásban tapasztalható bizonytalanság komoly gondot jelent.”
“Gordy és én sok személyes koncertet adtunk a Zoomon keresztül” – mondja Ed. “Mindkettőnknek van egy nagyon jó audio- és videofelszerelése, és megpróbálunk minél több valódi koncertélményt bemutatni.”
A Drive-in Movie turnézást is kutatjuk. Az a természetünk, hogy proaktívak legyünk, de tisztában vagyunk vele, hogy sok mindent nem tudunk befolyásolni.”
A The Band of Heathens új albumával megtette a magáét. Most már rajtunk, a többieken múlik. Történtek már furcsább dolgok is.