Hogyan kezeljük a mosómedvéket, kígyókat és más állatokat a kertünkben (tipp: ne termosszal)
Hallottam egy helyi történetet egy férfiról, aki izgalmában, hogy megöljön egy csörgőkígyót, az egyetlen rendelkezésre álló dolgot használta ─ a termoszos üvegét. A dráma következő jelenetében a férfi a kórházban kap ellenmérget a kígyómarás kezelésére.
Az urbanizáció növekedésével egyre gyakoribbak a vadállatokkal való találkozások a városokban és a környékeken, és az emberek gyakran nem tudják, mit kell tenniük ezekben a helyzetekben. A városi vadon élő állatok számos faja, például a pillangók, méhek, bogarak, gyíkok, denevérek és a legtöbb madár jóindulatú vagy akár hasznos, segít a szúnyogok elleni védekezésben, a virágok és fák beporzásában, a tápanyagok újrahasznosításában, és sok más rejtett ökológiai szolgáltatást nyújt.
Az egészséggel kapcsolatos aggályok is felmerülhetnek azonban, mivel egyes fajok paraziták vagy betegségek kockázatát hordozzák magukban. Például egyes kígyók, mint a csörgőkígyók vagy a rézfejűek mérgezőek lehetnek. Az élőhelyek felaprózódása, az urbanizáció és a bővülő mezőgazdasági termelés miatt bekövetkező élőhelyvesztés azt jelenti, hogy a külvárosi és városi területek egyre inkább az új otthont kereső vadon élő állatok lehetőségévé válnak. Nemcsak kígyók, hanem prérifarkasok, rókák, mosómedvék, szarvasok és még medvék is.
Vadbiológusként és ismeretterjesztő oktatóként az a feladatom, hogy segítsek az embereknek jobban megérteni a vadon élő állatvilágot, mind az emberek, mind az állatok javára. Az emberek általában szeretik a vadon élő állatokat. A neves ökológus, E. O. Wilson alkotta meg a “biofília” (jelentése “életszeretet”) kifejezést, hogy leírja ezt a látszólag eredendő vonzalmat, amit az emberek a természetes élet iránt éreznek. Ahelyett, hogy túl barátságosak vagy túlzottan félénkek lennénk, az embereknek inkább tudatosan és tisztelettudóan kell viszonyulniuk a környékükön élő vadon élő állatokhoz.
Mi van azokkal a kígyókkal?
Sok ember ─ mint a nyitó történetben szereplő termoszos férfi ─ talán nincs tisztában azzal, hogy a kígyók hasznosak, és hogy ha veszélyes eszközzel, pláne termosszal támadjuk meg őket, azzal növeljük annak valószínűségét, hogy megijednek és önvédelemből harapnak. Évente körülbelül 7000-8000 embert harap meg mérges kígyó, de a haláleset nagyon ritka.
A kígyók, bár talán nem rendelkeznek a pandák vagy a jegesmedvék karizmájával, fontos szerepet töltenek be a környezetben. Megeszik a rovarkártevőket, valamint a rágcsálókat, amelyek az emberre is átvihető paraziták és fertőző betegségek, például a pestis vektorai lehetnek. Igaz, egy mérges kígyó, amely a hátsó kertben lófrál, aggodalomra adna okot. De mivel a becslések szerint Észak-Amerikában élő 127 fajból csak 20 mérges, a mérges kígyóval való találkozás valószínűsége meglehetősen alacsony. Mindazonáltal, ha egy mérges kígyó mégis a ház közelébe kerül, a bölcsesség szerint távol kell tartani a gyerekeket és a háziállatokat, amíg szakember nem érkezik az állat eltávolítására.
Nem túl kedves mosómedvék
A legtöbb ember nem aggódik amiatt, hogy egy aranyos mosómedve a macska kültéri ételtáljából eszik. Ugyanez az állat azonban veszettség, paraziták, influenza, szalmonella vagy más, az embereket és a háziállatokat veszélyeztető kórokozók hordozója lehet. Az emberek és háziállatok közelsége nem ajánlott minden vadon élő állatfaj esetében, még az aranyosok esetében sem.
Mi a helyzet más állatokkal?
Ha a vadon élő állatok, például prérifarkasok, szarvasok vagy rókák mégis megjelennek az udvaron, a békés találkozáshoz a legjobb megoldás, ha teret adunk nekik. Amikor emberrel találkoznak, a legtöbb vadon élő állat, ha nem szokott hozzá az emberhez, vagy elmenekül az ember jelentette közvetlen veszély elől, vagy elbújik, amíg a terep tiszta nem lesz a távozáshoz. Amikor az emberek közelebb mennek ─ akár szándékosan segíteni vagy ártani akarnak, akár véletlenül, tudatlanságból ─, a vadállatok úgy érzik, hogy fizikailag meg kell védeniük magukat. A képzetlen ember számára mindig az a legbölcsebb, ha bemegy és kivár.
Azoknak a háztulajdonosoknak, akik nem szeretnének szőrös vagy pikkelyes látogatókat, érdemes odafigyelniük arra, hogy ne nyújtsanak élelmet vagy menedéket. Rögzítsék a kültéri szemeteskukák fedelét, szedjék fel a kiömlött magokat a madáretetőknél, és távolítsák el a kültéri állateledeles tálakat, amelyek vonzhatják ezeket az élőlényeket. A tűzifa halmok és az udvari törmelékkupacok menedéket nyújtanak a kisebb jószágoknak, ezért ha nem ez a cél, fontolja meg az alternatívákat.
Azokban az esetekben, amikor a nem kívánt vendég nem költözik tovább, minden érintett számára a legjobb, ha helyi vadvédelmi szakértőkhöz fordul segítségért, ahelyett, hogy a megfelelő képzettséggel rendelkezők segítsége nélkül próbálná kezelni a helyzetet. Ezzel nemcsak az emberek vagy állatok nem kívánt sérülését lehet elkerülni, hanem az Egyesült Államokban a legtöbb vadon élő állatot védő állami és szövetségi törvények nem szándékos megsértését is.
Mi van, ha háztáji vadállatokra vágyik?
Néhány ember teret akar teremteni a természetnek az állatok által keresett élelem, menedék és víz biztosításával. Ez a lehetőség segít helyreállítani a természetes ökoszisztémák által nyújtott funkciók és szolgáltatások egy részét. A madáretetők, a beporzást elősegítő ültetvények, a (klórmentes) vízi létesítmények, valamint az őshonos fák és cserjék művészi módon beépíthetők a kertépítésbe, hogy szépséget és háztáji élőhelyeket biztosítsanak. Ez kiegészítő támogatás, és különbözik a vadon élő állatok háziasítottként való gondozásától. Az olyan állatok, mint a mókusok, szarvasok vagy mosómedvék szándékos etetése veszélyes helyzetet teremthet az emberek és a vadon élő állatok számára, ami a negatív találkozások, betegségek és károkozás fokozott kockázatához vezet. Ezt a gyakorlatot a hivatásos vadbiológusok nem támogatják és nem bátorítják.